A book with antonyms in the title

Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

Amikor ezt a sort olvastam: a book with antonyms in the title, akaratlanul, és folyton a Háború és Béke jutott az eszembe, amit egyébként nagyon szeretek, de nem éppen egy gyorsan olvasható regény, és nem is volt rá erőm, így jutottam el az Észak és Dél-ig. Elizabeth Gaskell könyvét olvasva eleinte azt éreztem, hogy Jane Austen nem is halt meg a 10-es években, és most az ipari forradalom korában is ontja magából a habos-babos sztorikat. Aztán amikor hirtelen férfi szemszögből oldalakon keresztül a gyáros élet nehézségeiről kellett olvasnom, változott a véleményem. Ez már érezhetően az a kor, amikor a nők már valamelyest belelátnak a férfiak ügyeibe, és meglátják az összefüggéseket. Mégis, végig ott lappangott, hogy ezek a befűzések csak azért kerültek be, hogy ne kelljen végig a főszereplőt, Margaretet követnünk, mert bizony én megfojtottam volna nem egyszer.

A szereplőkről elmondható, hogy gőgösek. Mármint tényleg, az összes. Leginkább az idős komorna, Dixon. Mindenki annyira el van magával telve, hogy nem látják a másik érzéseit (Értelem és Érzelem, ismerős, mi?). 

Na jó, nem igazán volt ez az én könyvem. Bírom a romantikus könyveket, amik könnyedek, nyálasak, fúj. De legalább kikapcsol, elrepít, aztán amikor vége, nem hiányzik igazán. De az Észak és Dél se könnyed nem volt, se nyálas. Emlékszem, láttam az ebből készült négy részes BBC sorozatot, ahol a zenével meg a fényképezéssel elérték, hogy kedveljem a szereplőket. Itt azonban mindenki felszínes és hisztis. Akit meg véletlenül elkezdenék kedvelni, meghal. Lehet hogy George Martin kisfiúként Gaskell-t olvasott?

Amilyen hirtelen halnak az idős (55-60 éves!) szereplők, olyan hirtelen lesz a történetnek is vége. Egyáltalán nem látod a végkifejletet, majd másfél oldal múlva: puff, happy end, VÉGE. Kössz csá.

De komolyan, hol van az oldalakon (476 oldalon) keresztül várt örömteli mosolygás: - Ó Miss! Örökké szeretni fogom! - Ah, uram én is magát, és majd egy szekérnyi gyerekünk lesz a csodás vidéki tájakon!

Ha valaki nem romantikus regényként, hanem társadalmi bemutatásként olvasná, szerintem az is csalódni fog. A könyv szerint aki északon él az pörgős, ravasz és komor, aki délen az lassú, tanulatlan és naiv. Nincs középút. És aki nem járt iskolába annak tájszólása van, aki járt, annak nincs.

Én őszintén szeretem a régi regényeket, a lányos könyveket, a társadalmi, szociológiai témákat, de itt ezek valahogy olyan ötvözetben voltak, ami nem ragadott meg. Ettől függetlenül elég gyorsan elolvastam, de inkább azért, mert minél előbb azt akartam, hogy az a két fajankó végre bevallja egymásnak az érzelmeit, aztán ásó, kapa, smaci. Erre aztán várhattam. Végiggondolva tényleg csak a keresztapát kedveltem egy kicsit, aztán fogta magát és meghalt. De őt is csak azért, mert folyton tapintatlan volt és nem egysíkú.

Talán csak azért nem tetszett, mert romantikus regényt vártam, és inkább volt egy egybefüggő gyászregény mint könnyed lányregény. Ugyanígy van gyász és szenvedés a Háború és Békében, de azzal talán mégis jobban jártam volna.