A book set somewhere you've always wanted to visit

Arnaldur Indridason: Vérvonal

28/50

Izland álmaim országa. Kicsi és gyönyörű, jó a zene, nincsenek bogarak, tetszik a kultúra, a városok, a vidék. Egyszer el kell oda jutnom, csak nehogy ott is maradjak véletlenül... 

Skandináv krimit nem nehéz találni, ami Izlandon játszódik, de persze nem gyilkossági ügybe akarok csöppenni odaát, amikor majd megyek (remélem). Nem tudom miért ezt a könyvet választottam. Végig amíg olvastam, az az érzésem volt, hogy már tudom a történetet. Lehet, hogy ez már volt a kezemben? Az utolsó oldalig ezt éreztem, mégsem tudtam teljesen, hogy mi lesz a vége. Na, mondjuk ez az a kötet, ami az egész sztorit elszpojlerezi a címével, szép munka.

Tipikus nyomozós történet, más kötetet is olvastam már az írótól, hőse Erlendur, aki a megszokott Columbo-i nyomozó, de van benne Hole nyomozóból is, persze, hiszen ott fent a hidegben és sötétben ki nem elcseszett egy kicsit (nem mintha kis hazánkban ez a helyzet bármivel jobb lenne). Nagyon érdekes volt, bár nem tudom mennyire igaz, a Genetikai Kutatóközpont, az, hogy az ország összes lakója fent van az adatbázis családfáiban. Olyan kevesen vannak és olyan elszigetelten, hogy simán el is hiszem. 

Jó regény volt, de végig zavart, hogy lehet, hogy már olvastam, és ha igen, akkor annyira viszont nem volt jó, mert nem emlékszem rá. Ez azért ront a megítélésen. Mindenesetre tipikus "üdítő" krimi, amit gyorsan el lehet olvasni.

A classic romance

Charlotte Brontë: Villette

27/50

Nem. Nem. És. Nem. 600 oldalnyi frusztráció, senki sem szimpatikus, senkinek sem örülök. Nem. Ez nem az én kategóriám, Jane Austen-on kívül nem tudok senkit befogadni ezek szerint. Sajnálom, de tényleg, mert akartam, hogy tessen. Ez most nem sikerült.

A book with nonhuman characters

Simon Tamás: Vérmacska

26/50

Nagy divat most kedvencünk nevében könyvet, blogot, naplót vagy facebook-oldalt írni, ennek egyik legkorábbi példája Alfi a macska, akinek ezek közül mind van, sőt. Én a facebook-oldallal találkoztam először, és innen találtam el a könyvhöz, ami még 2011-ben íródott, tehát magyar vonalon mindenképpen az egyik újító.

És akkor a könyvről: vicces, gyors olvasmány, és bár nem szeretem a macskákat, azért jó kedvvel olvastam. Sajnos azonban a végén nem éreztem teljesen elégedetten magam, mert ez a szókimondó, nyers és érdekes humor egy teljes könyvön keresztül valahogy nem állt össze kerek egésszé. A történet persze a csodamacsek első két évét követi végig, amiben azért nem sok minden történt, végül is szobacica, és a nem sok akció között rövid életigazságokat és jeleneteket kapunk. Ez a blogon és a facebook oldalain eszméletlen jó, nagyon frissíti az ember napját, egy könyvön keresztül valahogy nem elég. Pedig bravúros a szóhasználat, a gondolatok és tanulság és morál is van benne. Talán bennem van a hiba, ha nem a kihívás keretében kerülök vele szembe, akkor nem egyben olvasom el, hanem csak néha kézbe veszem, ahogy a blogot nézi az ember. Úgy viszont biztos tökéletes, főleg Szerelem Melinda találó rajzaival. 

Lényeg a lényeg: ez egy jó könyv, a nyelvezetet és a káromkodást gyorsan meg lehet szokni, néha fel lehet röhögni, el lehet gondolkodni, és lehet vágyni macskára még allergiásként is, hogy aztán egy oldal múlva ezt inkább meggondoljuk jobban.

A book from an author you love that you haven't read yet

George R. R. Martin: Lázálom

25/50 (húhú félút! Atyám, de le vagyok maradva...)

Sem Amerika történelme, sem a gőzhajózás, a rabszolga-felszabadítás korszaka, de még a Mississippi környéke nem érdekel. Ennek ellenére belevágtam a történetbe, és le is tudott kötni, sőt, elég gyorsan végeztem vele, egyszer sem tettem szenvedve félre, mert untam volna.

Martin korai regénye vámpírtörténet, a szó legjobb jelentésében. Nincs igazán szerelmi szál, és bár persze a vámpírok szépek, kecsesek és elragadó fenevadak, szerencsére a regényben nincs nyoma a mostanában annyira a vámpírokhoz kapcsolódó nyálas romantizálásnak. Hála az égnek. Persze egy Anne Rice regény is rendben van a maga módján, de azért ez friss levegő volt a témában. Főleg, mert elveszik a legnagyobb nyál motiváció: a vámpírok nem emberek beölelésével lesznek, hanem születnek. Már évezredek óta vannak és ugyanúgy szaporodnak, mint bármilyen emlős. Mégsem népesednek túl, mert a születés legtöbbször az anya halálával jár. Mert a gyermek kirágja magát. (Ejnye Meyer kisasszony, még ez a gondolat sem eredeti...)

A szaporodási motívumon kívül azonban a nagyjából vámpír olyan, amilyennek én megszoktam Maszkabálos éveim alatt: erős, intelligens, és árt neki a nap. De nem a kereszt, a fokhagyma, a folyóvíz és hasonló dolgok. Persze, ami a Maszkabálban a legfőbb dolog, az intrika, kimarad a vérmesterség megléte miatt. Még egy nagyon közös pont: a fenevad megléte. Persze a regény sok helyen nehezen, vagy nem vág egybe a szabályrendszerrel, de ezt el sem lehetne várni. Mégis, olvasás közben mégis úgy éreztem, hogy egy szabbatista kotéria vándorlását nézem végig. Egy kivételesen jól összeszervezett kotériáét mondjuk, ami ritka mint a fehér holló, de sebaj.

Szerencsére a vámpírokon kívüli szereplők olyanok, amilyennek elvárjuk őket ebben a környezetben: erős, koszos, neveletlen hajósok és rabszolgák, szőrös férfiak, izzadt, és mogorva alakok. Nincs sehol felesleges dicsfény, ha valakit tisztelni kezdünk, az azért lesz, mert valamiért rászolgál. Hihető, kedvelhető karakterek, akik - főleg a főszereplő -, fejlődnek lélekben.

Kivéve a vámpír főszereplőt. Egek, de nem sikerült megkedvelni... Ami még nem annyira ragadott meg: a vége. Valahogy egy 400 oldalon át kitartó problémát elrendezni úgy 10 oldal alatt elsietettnek éreztem. Ám a történet happy enddel végződött, remélhetjük, hogy a Tűz és Jég dala ciklusra ez jó előrejelzés. Naiv vagyok, tudom. Annyi biztos, hogy ez egy izgalmasabb regény volt, mint a Varjak lakomája...

És a végére: Martin bácsi imádhat enni, és ezekről írni is imád. Ezért én napokig éhes voltam. Köszi.

A book based on or turned into a TV show

Piper Kerman: Orange is the new black

24/50

Hát, mit ne mondjak, ez sem volt egy könnyű falat. Hosszú volt és nem mindig izgalmas, valamint sokszor azt sem tudtam, mennyi idő telt el a nő börtönbe kerülése óta. Persze ez betudható annak, hogy az ember a börtönben is máshogy érzi az idő múlását, és ez nem egy napló, hanem egy visszaemlékezés.

A könyvben pont az volt jó, ami a sorozatban nem, és amiért egy idő után azt már nem is néztem: emberszagú. A könyvben normális emberek vannak árnyalt személyiséggel, akik áldozatul estek a körülményeknek, saját döntéseiknek, stb. A sorozatban klisés hollywood-i elmebetegek vannak, senki sem szimpatikus, mindenki egyszer legalább egymásnak ugrik és gyenge jellemű.

Szinte semmit nem tartottak meg a karakterek szerethetőségéből és valódiságából. Érthető, hiszen semmi ami hétköznapi, nem szögezi le a nézőt heteken és hónapokon át a tévé elé. Mégis, a könyvet sokan olvasták.

A végéről hiányzott egy kis börtön utáni életbe belesés. Hogyan adaptálódott a kinti világhoz újra, és tartotta-e valakivel a kapcsolatot bentről. Ezek fontos és jellemábrázoló kérdések, amit nem lettek megválaszolva. Ezzel együtt érdekes olvasmány, de nyilván nehéz magam beleélni, pláne, hogy a magyar börtönrendszernek aztán semmi köze az amerikaihoz, és csak arra tudtam gondolni, hogy az író valószínűleg fel sem fogta mennyire szerencsés volt annyi baráttal maga mellett. Remélem a könyvben megismert nehéz sorsú karakterek a való életben jó helyre kerültek szabadulásuk után, nem pedig vissza az alvilágba.

Az írásmódról: igazából nem kifejezetten jó. Viszonylag szűk szókinccsel dolgozik, amit itt-ott a börtönszleng színesít, de egyértelműen látszik, hogy nem egy író munkája a könyv. Mondjuk én nem is nagyon vártam mást, így annyira nem zavart, de van akinek ez rossz szájízt ad. Mondjuk a legtöbben akik unalmasnak tartják a könyvet a sorozathoz képest, és rossz írói teljesítménynek, azok valahogy mégsem hiszem, hogy leülnének elolvasni valami nívósabb 50-100 éves nagy író jó írását. Az ilyenek inkább a mai pörgős, sorozatokhoz hasonló kaland- és krimiregényeket szeretik, de azért azok sem bővelkednek annyira erős írói vénában, mint egy jó szerkesztői csapatban inkább. Sebaj, változik a világ, változnak az igények.

Izgalmas mellékszál: Martha Stewart börtönbe kerülésének felbolydult légköre és a kevéske idő, amit azért kapott mert híresség. Nem ismerős ez itthon valahonnan? *khmmbucikhmmm*

A play

Tom Stoppard: Rosencrantz and Guildenstern are dead

23/50

Rövidke darab, mindössze három 30 oldalas felvonásból áll, és elég nehéz az angolja, de nagyon vicces. Igazából tele van jó kérdésekkel és érdekes válaszokkal. A Hamlet két mellékszereplője a főszereplő, és vicces, ahogy a darab egyes részein felbukkannak az eredeti darab jelenetei. Az egésznek annyira furcsa, megfoghatatlan humora van, ami végig fenntartja az érdeklődést, és közben meg olyan megdöbbentő mondatok hangzanak el, hogy belegondolni is nehéz azokba.

"Whatever became of the moment when one first knew about death? There must have been one, a moment, in childhood when it first occured to you that you don't go on for ever. It must have been shattering - stamped into one's memory. And yet I can't remember it. It never occured to me at all. What does one make of that? We must be born with an intuition of mortality. Before we know the words for it, before we know that there are words, out we come, bloodied and squalling with the knowledge that for all the compasses in the world, there's only one direction, and time is its only measure."

Ezzel szemben: "It would have been nice to have had unicorns.", vagy: "Pirates could happen to anyone."

És akkor muszáj a filmről is beszélni, mivel a darab írója a rendező. Baromi jól adaptálódik az egész, tele humorral, de tele mélabúval is. Persze a párbeszédek mellett meg kellett telíteni a látványt is, és az hasonlóan szatirikus és érdekes. Több a szereplő, kicsit több a jelenet, de a lényeg ugyanaz, és mindent megkoronáz a két főszereplő, Tim Roth és Gary Oldman, akik eszméletlen jól játszanak.

A filmben persze teljesen kidolgozva kapjuk meg a helyszíneket, a palotát, a hajót, a darab olvasása közben azonban mégis az tetszett, hogy eredetileg a színpadon ezeket apró, nüansznyi dolgok jelezték: kis fényváltozás, hordók, hasonló, valamint a beszéd. Az hogy valaki elmondja, hogy hol vannak a szereplő, vagy at egyik főszereplő felismeri a környezetet, ne adj isten, valaki felkiált, hogy "kalózok!". Így nem terelődik el a figyelem a bravúros párbeszédekről.

Mindegy, szóval egy csoda az egész, je.

A book written by someone under 30

Christopher Paolini: Eragon

22/50

Ez nem egy rövid könyv, és nem is mindig jó. De azt figyelembe véve, hogy egy 15 éves kamasz írta, és 18 volt amikor kiadták, azért annyira nem is rossz. Annyi biztos, hogy az egész Tolkien világából indul ki, azt az univerzumot vette át, átnevezett néhány dolgot, csapott hozzá sárkányokat és kész. Sok a vándorlós rész, ez is nagyon hasonló, valamint az, hogy több kötetes, de a tipikus tini-fantasztikus regényektől eltérően nem kötetenként vagy egy nagy történet, majd a következő kötetben új kaland, hanem a sztori továbbível. Van egy jóslat, annak csak kis része teljesül, és nem tudjuk, hogy mi lesz a többivel.

Szóval, adott egy fiatal földműves fiú, aki sárkánylovas lesz, kap egy segítőt egy öreg, nagy varázsló (khm) személyében, beleszeret egy sötét hajú, valószínűleg nemes származású tündébe (khm), ő lesz az, akinek a gonosz ellen kell harcolnia, de sokan segítenek neki (khm-khm), és a többi. Érezhetően egy fiatal írta fiataloknak, és nem minden saját ötlet, de ami igen, a mágia működése, karakter-jellemek, városok, az jól sikerült, nem unalmas, és nem béna. Leköt a könyv, de azért sokszor éreztem azt, amit néha Tolkien olvasása közben is: jaj, érjetek már oda. Értjük, hosszú az út, az ellenség mérges és büdös, a ló fáradt, a lovas úgyszintén. Néha pár dolog szájbarágós volt, pár dolog meg nem volt érthető. A világ szép, tipikus fantasy-s nyugis világ. Kicsit lazán volt csak utalva a "rossz" oldalra, így azért az olvasó annyira nem félt, nem rémisztette meg egy darab csúnya-gonosz Árny. Még valami: a nevek. Azért ezt nem mindig sikerült eltalálni. A főgonosz Galbatronix (mint egy transformer) a fő ellenálló vezető pedig Adzsihád (ú, értjük, beszélő név. Nem kéne). Az Árny, Durza neve tetszik, de csak azért, mert kicsit olyan magyar regés hangzása van.

Érdekel, hogy merre halad a történet, szóval a könyv a célját elérte, de borzasztóan, indokolatlanul hosszú volt. Kedvenc szereplő: Solembum, a váltó, aki vagy macska, vagy egy hegyes fogú kisfiú. Nem sokat tudni róla, de klassz arc, és szerethető. A többi karakter valahogy még nem igazán nyert meg... Talán majd ha valamikor tovább olvasom.

Sikerült összefutnom ismerősökkel, és az utolsó napokat többé-kevésbé velük töltöttem. Így azt is láttam, hogy milyen ketten lenni, vagy milyen egy nagyobb csoporttal. A kettő elég ideális, könnyű dönteni az úticélokról, főleg, ha hasonló a zenei ízlés. Ha már többen vagyunk, nagyobb az esély arra, hogy a csapat valamiben megegyezik, de egy személy nem azt akarja, mégis velük megy, hogy ne szakadjon le.

Jó volt az utolsó három nap is, az viszont biztos, hogy fizikailag szépen leépültem a végére. Vízhólyagok, derékfájás csak az egyik oldal, de a tömeg miatti por előhozta az allergiámat, ami miatt még mindig szenvedek. Öreg és fáradt vagyok én már ehhez :D

Amiket a legjobban élveztem a koncerteken kívül: a Civil sziget és a Cirkusz. Színvonalas artista előadások voltak, sikerült beleéreznem magam az aggódós hangulatba a testi épségük miatt. A legjobb koncertélmények: Florence, Alt-j, Passenger. Ez a három zenében, hangosításban és hozzáállásban is remek volt. Kis csalódás volt a Milky Chance így a végére, mert semmilyen interakciót nem vállaltak a közönséggel, az egész koncert alatt talán ha két mondat hangzott el ("A következő szám ez lesz." "Köszi, hogy itt voltatok."). Ó je.

Az utolsó napra mindenki nagyon megőrült, nyilván még egyszer ki akarták tombolni magukat. Volt aki ezt túlzásba vitte, és elájult, volt aki pedig a hevességet vitte túlzásba, és egyáltalán nem foglalkozott a körülötte lévők testi épségével. De még mindig voltak kedvességet, "felvegyelek-e a nyakamba, hogy jobban láss", és amint valaki rosszul lett, mindenki helyet hagyott és ha kellett segített.

Összességében: a Sziget kezdi magát kinőni. Egyre híresebb lesz és egyre többen jönnek, de a terület nem növelhető, úgyhogy egy idő után már jó előre el fognak fogyni a jegyek. A nagy tömeg miatt száraz napokon a por az elviselhetetlen felé közelít, egyes csomópontokon levegőt sem lehet venni. És az evés is akadályozott miatta. A fellépőlista féllábú, a fesztivál első felében erős volt a felhozatal, aztán inkább csak lézengtem, és ezzel nem voltam egyedül. Felfutó zenekarokat sikerült hozni, a nagyon híresekből egy-kettőt, a többi inkább három éve volt nagy szám. A zenei programokon kívül széles és jó a választék, néhol nem is a sziget hibázik, hanem a kitelepült civil szervezet, múzeum vagy art placcos inaktív, vagy melege van. Volt olyan civil sátor ahová bementem, és az öt animátor közül egy se jött oda, pedig kicsit sem volt tele a hely (vajon miért). De ezek a kis kivételek, a legtöbb helyen nyitottak és beszédesek voltak az emberek. A látogatók között is idén valahogy nagyobb volt az ismerkedési szándék, többször beszélgettem külföldiekkel, kevesebbszer magyarokkal akiket nem ismertem.

Összességében az egyedüllétről: koncertek alatt nem annyira jó egyedül lenni, de biztosan nem vettem volna részt ennyi különböző programban ha csapattal vagyok, mert akkor a beszélgetés és a közös bulizás elveszi erről a figyelmet. A tökéletes megoldás az lenne, hogy csapattal kimenni és mondjuk két napig külön csatangolni, felfedezni, aztán bulikázni végig. Tényleg érdemes minél több dolgon részt venni, mert eszméletlen jó dolgokba lehetett belefutni. Élveztem ezt a hetet, biztosan jobban is csinálhattam volna, de örülök, hogy végül úgy döntöttem, hogy egyedül is kimegyek. Ezután az egy hét után azonban kell jó pár nap regeneráció, és most kicsit emberiszonyom van, és pláne nincs kedvem a bús magyar társadalomba bevetni magam ennyi nap nevetés után, úgyhogy pihi. És újra olvasás!

Későn kezdődő nap volt, de egész tartalmas lett. Egyedül azért jó, mert oda mész, ahová akarsz, és nem kell azon aggódni, hogy a másik unatkozni kezd. Így elmehettem a Vurtliba célba dobni, nyertem a tombolán, hallgattam egy kis klasszikus zenét, néztem érdekes utcaszínházat és persze koncerten is voltam. Közben ettem egy baromi nagy adag csípős szószos tésztát, ami nem volt a legjobb döntés, de sebaj...

Egyre több az ember, egyre jobban fáj a hátam. Ennyi nap és arc után azért tegnap már felébredt bennem a vágy egy csendes szoba és egy könyvespolc iránt. De gyorsan legyűrtem és bevetettem magam a forgatagba. Mindenki bolond, és ezen a meleg sem segít, de ettől lehet igazán jól szórakozni, az ember lánya még séta közben sem unatkozik. Konfetti party volt a nagyszínpadnál, és bár mostam hajat, szerintem még maradt benne néhány szem.

Ma korán indulok, mert megyek filmet nézni. Csak remélni merem, hogy jobb idő lesz, mint tegnap. Haha hát persze.

Hosszú, fárasztó és fájdalmas nap volt a szerda, úgyhogy ma később megyek ki és nem leszek annyira aktív. Valószínűleg a főkoncerten kívül ledobom magam a chill részen, aztán kakukk.

Ámde, a szerda: tök jó volt! Azon kívül, hogy borzalmasan fáj a hátam, nem szoktam hozzá az egész napos álldogáláshoz. Végül is nem véletlenül könyvekről szoktam írni... Ezúttal kihagytam az előre bevásárlást, és bent költöttem többet, de tanúsíthatom, hogy meg lehet úszni nagy költekezés nélkül is. Ami a legtöbb pénzt viszi az a víz, mert nem annyira akartam végigállni a sort a csapoknál. Így is leégett a fejem. Kora délután a cirkusz sátornál csellengtem, ahol végül még a színpadra is felhúzott egy bohóc, és azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy egy strandpapucs alakú sípoló játékot kellett ütemre nyomogatnom. Az egész vicces volt és üdítő, örülök a váratlan plusz élménynek. Utána egy artista páros jött, a megszokott húú, meg hááá élménnyel.

Kisebb séta után végül a Nagyszínpadhoz vetődtem, épp időben egy jó kis zászlóbulihoz. Aztán a főkoncert az Alt-j volt, nagyon vártam ezt a koncertet, bár érdekes élmény volt. Valahogy nem gondolom, hogy a stílusuk teljesen megfelelő a főműsoridőhöz, de végül is sokan voltak. Teltház azért biztosan nem volt.

Sok az érdekes ember, sokan a fesztivál szabadságának örömére krokodilnak, tigrisnek, vagy - a kedvencem - egyszarvúnak öltöznek. Színesek, bolondok, és imádom őket, csak nem hiszem el, hogy nem kapnak gutaütést a melegtől. Záróbulinak a Budapest Bár koncertet néztem meg, ahol kicsit sok volt a Mező Misi, és nagyon kevés a Szűcs Krisztián, a Kollár-Klemencz és a Keleti (mert hogy ők nem voltak...). Könnyezés, hát ez van.

Meleg vaaaaaaaaaaaaaan. De nagy örömömre még a nagyszínpadnál is éjjelig ment a páragép. Yeah.