Csalok ám, mert ma végül nem voltam igazán egyedül. A kijutás most már sokkal gyorsabb, mert nincs annyi sátras alak. Bár mivel ma jöhetnek az 5 napos karszalagosok, lehet, hogy megint sokan lesznek. Végül egy barátnőmmel találkoztam, beszélgettünk, meg szenvedtünk a melegben. Aztán egy baráttól lett egy szabad jegy, és berángattam a páromat. 

Végül ez a nap csak a zenéről szólt, mert annyira meleg volt, hogy semmi máshoz nem volt kedvem... Üzenet magamnak: az annyira kicsi emberek mint te, nem érdemes, hogy beálljanak a tömeg közepére mert francokat sem fognak látni. Szóval ezentúl csak a kordon, vagy a legszéle. Nem csak a látvány hiánya miatt veszélyes nekem a tömeg, hanem azért is, mert az én szintemen vállak és felkarok vannak, oxigén viszont annál kevesebb. Úgyhogy jól elrontottam magamnak a Florence koncertet, amire már hónapok óta vártam. De az biztos, hogy még így is nagyon királyság volt. Quimby-n kicsit sok volt a nem megszokott angol szám, nyilván a vegyes közönség miatt, dehát na.

Mindenesetre kezdek öregedni és kevésbé tolerálni az embereket. Egyszerűen nem bírom a bunkó tolakodást, és az egymásra nem figyelést. Úgyhogy ma Alt-j-ra igyekszem korán érkezni, hogy jó helyem legyen.

Nem fotóztam. Mea culpa.

Az első, bemelegítő nap kicsit gyorsabban zárult mint elsőre hittem, de sebaj ettől még jó volt. Összességében itthonról elindulás után másfél óra múlva már bent is voltam, úgy, hogy közben még a madaras bevásárló áruházba is betértem - ez mindennapi program lesz, mert nem vagyok annyira eleresztve, hogy mindig bent egyek-igyak. Mindez olyan délután egy fele volt. A hídon végig vízpára volt, remek ötlet, nem fulladtunk meg. Már ekkor elég sokan voltak, hát még este. Azoknak akik nyüszögnek este a lassú bejutás miatt: talán nem a koncert előtt fél órával kéne beszenvedni magad. Tényleg nem igazán lehet unatkozni bent, úgyhogy nyugodtan lehet korábban is bejönni. 

A legtöbbször azt feltételezték hogy külföldi vagyok. A másik sűrű feltételezés az volt, hogy a barátaim valahol a Sziget másik részén vannak. Ahogy nézelődtem, nagyon kevés egyedüli embert láttam, egyáltalán nem jellemző az egyedül-fesztiválozás. Ahol érdemes és jó egyedül lenni: a Civil sziget. Minden évben szívesen térek ide vissza, vicces játékok és jófej emberek körítik a fontos és húsbavágó kérdéseket amik felsorakoznak. A legtöbb helyen elég csak bekukkantani és valaki már behív beszélgetni. A kicsit zárkózottabb embereknek remek gyakorlási lehetőség, és még a véleményedet is elmondhatod ott, ahol erre kíváncsiak. Ahová nem volt jó egyedül bemenni, pedig vártam, hogy jó legyen: a GameLandHub sátor Gémklubbos része. Ha nem viszel magaddal valakit játszani akkor veszett az ügy. Az önkéntesek faarccal sétálgattak, senki nem jött oda, amikor pedig a kiírásokat olvasgattam akkor kaptam egy 'szia, segíthetek'-et, de a 'hello, csak betévedtem' válaszomra egy bólintást és egy elfordulást kaptam. A legtöbben a reklám miatt vannak itt, erre a mondatomra mindenhol máshol azt kaptam, hogy az éppen ott lévő hostess bemutatta a lehetőségeket. Mert a cél a cég megismertetése. Nem baj, lehet hogy rossz módon kopogtattam, majd még próbálkozom. Egyébként nem azok a versenyek voltak, amik a programfüzetben megjelentek, kár, mert ha tudom hogy Dobble verseny van, akkor tuti megyek.

Egyébként lehet lolozni is ahogy láttam, megy úgy egyébként a játéksátorban van egy csomó pc és ps. Már épp kérdeztem volna magamtól, hogy ki ül le játszani egy fesztiválon, de egy szavam se lehet, mert én meg mozizni ültem be, ahol meglepő módon még ingyen popcorn is volt. Háromszoros hurrá!

A látogatókról kicsit: hát van mit tanulnia a magyaroknak a külföldiektől. Többször hallottam magam mögött magyar beszédet, akár cipőfestésnél vagy bárhol: nem tudták, hogy mi történik, de odáig már nem jutottak, hogy valakit megkérdezzenek. A külföldiek viszont mind baromi közvetlenek, néha már furcsán is (persze mert szokatlan). Kérdeznek, beszélgetnek, megszólítanak. És még véletlenül sem csajozás céljából. Egy külföldi srác szaladt segíteni nekem megtölteni a vizespalackomat, amikor elveszve álltam a térkép előtt, akkor is külföldi jött oda elmagyarázni, hogy szerinte hol vagyunk. Ezek után már én is közvetlenebb lettem, ha elveszett magyarokat láttam, akkor szóba elegyedtem velük. Ez azonban nem mindig jött ki jól, van aki tolakodásnak veszi a segítséget. Biztos megtámadom a 152 cm-el... Szóval hajrá honfitársak, kicsit nőjjünk már fel a többiekhez és legyünk nyitottabbak. Ez azoknak a hőbörgőknek is szól, akik nem bírnak ki egy hétig egy hangosabb bulit, ami viszont baromira lendíti a turistaipart. Ejnye, te is voltál fiatal, nem? Egyébként az átlagéletkor még véletlenül sem túl alacsony, nagyon sok anyuka-apuka jön a gyerekkel, vagy egyedül. Szimpla hozzáállás kérdése.

Az ételekbe még nem vetettem be magam, talán ma, mert ez bizony egy hosszú nagy lesz... Az utolsó koncert amit meg akarok várni, az fél kettőkor kezdődik. Mármint éjjel. Kitartás nekem.

A következő egy hétben nem lesz időm olvasni, mivel a Szigeten leszek. Ám mivel tök egyedül megyek ki, így gondoltam írok erről egy élmény-beszámolót. Egyedül fesztiválozni nem olyan rossz, persze egy csomó dolog nem ugyanolyan, de megpróbálom bemutatni, hogy így is lehet élvezni. Csalok kicsit, mert tudom, hogy lesznek kint barátaim, de ők dolgoznak, így maximum néhány esti koncerten lesz társaságom, vagy délelőtt pár órára.

A Sziget a koncerteken kívül is rengeteg lehetőséget kínál a szórakozásra, igyekszem a legtöbb helyszínire bejutni, bár azt nem ígérem, hogy végigállom a Lumináriumba vezető több órás sort. Fotók lesznek, bár nem sok, mert a koncerteket ugye nem szabad fényképezni, valamint és sosem szelfizek, úgyhogy tényleg csak ritkán kerül elő a kamera az én kezemben.

Remélem jó lesz, ha már ennyit elköltöttem rá az ösztöndíjamból :D

Indulás!!!

A book that become a movie

Jeanne DuPrau: The city of ember

21/50

Egy rövidke fiataloknak való regény megint. Nem tudom miért ezeket olvasom mostanában, valószínűleg azért, mert gyors kikapcsolódásra vágyom és semmi nehéz és megerőltető nem esne jól így a pihenés alatt. Mindenesetre biztosan lesznek még felnőttebb könyvek is, de úgy gondolom, hogy alkalomadtán 20 év felett is nyugodtan lehet ilyeneket olvasni. Kár tagadni, hogy bennem élénken él még a gyerek...

Elsőként a filmet láttam még évekkel ezelőtt és az alapkoncepció nagyon tetszett, de a sztorira annyira már nem emlékeztem. Ez jót tett az olvasási élménynek, mert így izgulhattam a kellő részeknél. Mivel ez a regény fiataloknak íródott, nincs túlgondolva, a szereplők is inkább a tipikus egy jelzős karakterek - a bátor, a gondterhelt, az anyáskodó stb. -, mégis működik. Persze, hiszen nem hosszú, így még ezzel a felületes karakteralakítással is kitölti az időt. Végig nagyon aranyos volt a naivitás amivel mozgott a két főszereplő, akik 12 évesek. És éppen ezért, hála az égnek, szinte semmi szerelmi szál nem volt. Azért ez elég üdítő néhanapján...

Hiányzott az, hogy semmi nem derült ki abból, hogy miért kellett létrehozni egy föld alatti várost, milyen föld feletti katasztrófa történt a múltban. Beleolvastam a következő kötet elejébe, és miután kijutnak és találkoznak egy fenti társadalommal, még mindig senkiben nem merül fel, hogy feltegye ezt a kérdést. Valamikor majd elolvasom a következő részeket - főleg, hogy semmilyen nagy erőkifejtést nem igénylenek -, és remélem, hogy kiderül az ok.

Egyébként tényleg csak a cuki jelzőt tudom használni a történetre. Mindenki kedvesen setesuta, botladozik. Külön érdekesen volt az a rész, amikor a gyertya céljára próbálnak rájönni, úgyhogy kipróbálják, hogy lehet-e írni vele. Báj az egész. Kíváncsian várom, hogy a későbbi részekben sötétedik-e a történet. De ha tippelnek kell, szerelem tuti lesz benne...

Update: A második részben kiderül a katasztrófa: néhány háború és pár járvány kiirtotta az egész emberiséget. Ezt elég uncsinak találtam, de valószínűleg az írónő is, mert a következő rész elejébe beleolvasva kiderült, hogy az meg a katasztrófák előtt játszódik. Ave maria, bár ezt már tuti nem most fogom elolvasni, mert már a második rész sem kötött le igazán.

A book that made you cry

Wladyslaw Szpliman: A Zongorista

20/50

A politika nem a mindennapjaim része szervesen. Figyelem a híreket, ismerem a történelmet és még véleményem és gondolataim is vannak. Mindössze nem engedem, hogy ez beszivárogjon a személyes kapcsolataimba, és esetlegesen megmérgezzen barátságokat. Éppen ezért a háborúról, a holokausztról és a felelősökről nem ejtek most szót. Annyian, annyi féleképpen elmondták már és annyi oldala van mindennek, hogy ez a vita valószínűleg az emberiség fennállásáig megmarad. A könyvet így tehát most nem efelől közelítem meg, mert a holokausztról való érzéseim és gondolataim nem ide valóak, nem egy könnyed bejegyzés tárgyát képezik.

Végig azon gondolkodtam, hogy én vajon hogyan éltem volna meg ezt az egészet. Próbáltam elképzelni azt a fájdalmat, ahogy végignézem, ahogyan a szeretteim vonatra szállnak és a biztos halálba mennek. Milyen érzésekkel mentem volna az utcákon heverő testek között. Mennyire őrültem volna meg?
Azért vetődnek ezek fel, mert a könyvben ezek nincsenek ott. Üvöltő tárgyilagosság és távolságtartás az, ami a sorokból érződik. Ennek persze valószínűleg az az oka, hogy az író visszaemlékezést írt, tehát mindent újra át kellett élnie. Ezt pedig nem lehet úgy, hogy minden érzelmet is újra átél, ebből egyenesen következne az, hogy beleőrül. Úgyhogy ez önvédelem.

Mégis, pont a legszárazabban leírt borzalmak azok, amik megsiratják, megborzongatják az embert. A természetességgel leírt gyerekgyilkosságok - mert ez ott már természetes volt, mint a gyerekeikkel öngyilkosságot elkövető asszonyok. Mit tettem volna én? Megőrülök? Bújkálok? Vagy öngyilkos leszek. Remélem persze, hogy ezekre a kérdésekre soha nem kell megtudnom a választ, de nem szabad azt sem elfelejetenem, hogy a világban valahol, valaki most épp ezeken a kérdéseken esik át.
Egyszerűen nem kikerülhetőek a sötét és mérges gondolatok egy ilyen könyv olvasása után. Azt sem igazán tudom, hogy hogyan zárjam le a bejegyzést, hogy ne legyen túl negatív és parttalan. Mert ezek a gondolatok parttalanok. Ilyen távlatból már nem segíthetek, nem változtathatok, és a mostani embertársaim gondolatait sem igazán változtathatom meg. Ahogy engem sem lehetne meggyőzni a másik oldalról. Talán nem is kell. Egy valamit azonban mindenképpen kell: emlékezni. És remélni, hogy ez ilyen mértékben még egyszer nem történhet meg. Azaz egy kicsit naivnak kell maradni ebben a mai világban. Vagy megőrülünk a folyamatosan folyó borzalmaktól.

Egyébként a kategóriáról: hogyan tudjam egy olvasatlan könyvről, hogy meg fog siratni? Ezért egy olyan könyvadaptációs filmből indultam ki, ami nagyon megrázott. És ha már a filmnél tartunk: ha valaki nem akarja elolvasni a könyvet, akkor legalább a filmet nézze meg. A maga 143 percével még órákra földhöz vágja a nézőt.

A book by a female author

Lauren Beukes: Zoo City

19/50

Egy könnyed urban fantasy a nyár kezdetére. A történet alapja borzasztóan érdekes: a 2000-es évek elején elkezdődött egy "járvány". Mindenki, aki gyilkosságot követ el, kap egy mashvi-t, azaz állatot maga mellé. Csak úgy megjelenik és onnantól örökre vele marad. A kapcsolat érdekes: szeparációs félelemmel jár, tehát mindig vinnie kell magával. Egy részről egyoldalú, mert az állat érzi a gazdája fájdalmait, ám ha a gazda meghal, az állat életben marad. Fordítva ez nem igaz, az állat halálával az embert elragadja az az Örvény, ami hozta magát az állatot is eredetileg. E mellé még, az állat megjelentével az ember egy különleges képességet is kap. Mivel a történet Afrikában játszódik, így sok az ehhez kapcsolódó törzsi képesség, de 2011-ben játszódik, így modern vagy technikai képességek is vannak.

Az állat tehát jelzi gazdája bűnösségét, így a társadalom kiveti magából ezeket az embereket. Gettók, nyomornegyedek alakulnak ki, az állatiasodottak alja munkákat végeznek, ha egyáltalán kapnak megbízást, vagy a képességeiket kihasználva szereznek némi pénzt. Az "Előző Élettől" teljesen elszakadnak, az ott megszerzett tanulmányok és kapcsolatok szinte semmit sem számítanak, beszippantja őket az alvilág. Főszereplőnk egy fiatal volt újságírónő, Zinzi December, aki testvére megölése miatt (ami a könyvben nem teljesen tisztázódott, hogy hogyan történt) kap maga mellé egy Lajhárt, képessége pedig az elveszett dolgok megtalálása lesz.

És akkor körül eddig tartott a nagyon izgalmas háttérvilág. Kis ráfordított idővel baromi jó szerepjátékot lehetne ebből kihozni, és ugyan ki ne gondolkozna el azon, hogy ő vajon milyen állatot kapna. Egy ideig én a Tarajos Sülön gondolkodtam, de aztán a könyvben lett is egy, akinek levágták a lábát, hogy eladják varázslat-összetevőnek. Szegény ördög.

A könyv detektívregényként fogható fel. Azok közül azonban nem a legjobb. Ha nincs körülötte a háttér, egyáltalán nem hiszem, hogy végigrágtam volna magam rajta. Túl kevés hangsúlyt kapott a világ, a főszereplő állatiasodása, és úgy egyébként az egész kerettörténet több részletet érdemelt volna. Sok a történetben az afrikai szó, ami okés, ha az írónő konkrétan Fokföldön él, ottani olvasói értik is, de a magyar fordítás elbírt volna némi rásegítést erre.

Lassan haladtam vele, több mint egy hetembe tartott a könyv első fele, amit csak az utazások alatt vettem elő, mert utálok a városban zene és könyv nélkül utazni, úgyhogy muszáj volt ezt olvasnom. De ezen kívül itthon nem volt kedvem elővenni, ebben a melegben inkább couchpotato módban sorozatokat néztem.

Pedig szerintem jó fősztorival ez a könyv kedvenc is lehetne, tényleg nagyon megfogott a világ, de a szereplők és a cselekmény valahogy nem talált utat hozzám. Pedig tényleg messze nem egy rossz könyv ez, csak nincs megtalálva az egyensúly a világ és a cselekmény között. Vannak köztes fejezetek, amik cikkeket és hasonlókat mintáznak erről a világról, például börtönben élő állatkertiek beszámolóit és hasonlóakat. Ezekből simán lehetett volna még több, vagy a főszereplő szemszögéből mehettünk volna mélyebben a mocsokba, nem csak említés szintjén. Pedig az írónő egyértelműen nem tartott a vértől és a borzasztó részletektől, csak nem jó helyre kerültek mindig ezek a véres hangsúlyok. Sok dolog volt, főleg a végén a két rosszfiú képességénél amit nem értettem teljesen, vagy én vagyok lassú ebben a melegben, vagy tényleg nincs minden kellőképpen kifejtve. Valahogy mintha még egy hónap munka ráfért volna erre. Vagy nekem kellene még egyszer átfutnom egy hideg zuhany után. Ez már sosem derül ki. 

A book by an author you've never read before

Rainbow Rowell: Fangirl

18/50

Eddig miért nem raktam ki számlálót? Mostantól fogok.

Szóval: a nagy büdös igazság az, hogy még mindig nagyon nem kéne olvasgatnom. Sajnos az utolsónak tervezett vizsgám nem az utolsó lett (shame.shame.), így még aktívan tanulnom kéne az uv-ra. Mégis, muszáj volt egy kis szünetet tartanom, így gyorsan elolvastam ezt a regényt eredeti nyelven. Ezt (mármint hogy angolul olvasok) többször is csinálni fogom, de csak azzal jelzem nagyrészt, hogy a könyv címét úgy írom ki.

Szóval a könyv egy ikerpár egyik feléről szól, aki a könyv világában létező Simon Snow-ről szóló varázslóregényhez ír fanfiction-t. Valójában ez a Harry Potter, kár is kerülgetni, elég nyilvánvaló. Eleinte azt gondoltam, hogy kicsit zavar, jobb lett volna egy teljesen más könyvet kitalálni a könyvön belül (hö), de aztán rájöttem, hogy vicces azonosítgatni az alakokat az eredeti Harry Potter szereplőkkel, még ha nem is teljesen ugyanaz az alapfelállás.

Azért ezt a könyvet akartam, mert jócskán együtt tudok érezni a főhőssel a fanfiction imádatában. Régen én is rengeteget olvastam, szinte minden nap, persze Harry Pottert. Mostanában kevesebbet, de idén már legalább két rendes hosszúságút elolvastam. Ezeket leginkább angol oldalakon teszem, mert bár nagyon jók a magyarok is, de sokkal kisebb az ország, és sokkal kevesebb a befejezett, és kedvemre való történet (szigorúan SS/HG, esetleg ha nincs más DM/HG). Csak befejezettet kezdek el, mert maradtam már hoppon hosszú, de soha befejezésre nem került sztorival.

Tehát testhez állónak éreztem az alapkoncepciót. Mivel azonban a személyiségem nagyon nem áll közel a főhőshöz, ezért az összekapcsolódás nehezebb volt. Hiányérzetem volt abban, hogy az ikertestvérével a könyv nagy részében nem beszélnek, mégis, mintha nem annyira szenvedne Cath ettől a ténytől. És az, ahogy az íráshoz hozzáállt, azaz hogy saját történetet egyszerűen nem akar írni, kicsit ellenszenvessé tette. Persze megértettem, hogy ez azért van, mert menekülni akar a saját világából, gát van benne blablabla, de ez nem volt eléggé kidomborítva és hangsúlyozva, így hisztinek tűnt. Így kevés szereplőhöz tudtam kötődni, leginkább az erőszakos típusú, ám rám sokkal jobban hasonlító (mentalitásban, nem szerelmi életben!), goromba szobatársához.

Azokhoz az érzelmekhez és gondolatokhoz, amiket a fanfiction világgal kapcsolatban kifejez a könyv, sokkal jobban vonzódtam, még akkor is ha nem kenyerem a slash. És főleg a vége felé, amikor a valós könyvsorozat utolsó része megjelenik, és az ikrek a könyvvel a kezükben sírnak, mert valami lezárult. Mintha csak magamat láttam volna az utolsó Harry Potterrel, egy napos megszakítatlan olvasás után este 11-kor pityeregve az ágyon. Aucs, az a buta gyerekkor.

Lényeg a lényeg: a könyv nem volt rossz, de a történet nem kötött le annyira, mint maga a karakterfejlődés és háttér-érzelmek. A valódi életükben jelen lévő gondokkal való megbirkózás (elvonulás vs ivászat) sokkal felnőttebb és érdekesebb volt, mint az, hogy összejön-e a szőke, kék szemű magas fiúval, aki tenyérbemászóan kedves. De azért ha a fanfictionok stílusából és történeteiből indulok ki, azokat tökéletesen imitálja. Bocs. De azért azokat is szeretem! Azért mégsem egy Tolsztoj. Pedig aztán ott is van szerelmi hiszti és kavarás.

A book with magic

J. K. Rowling: Harry Potter-sorozat

Ha egy ágyban ülsz egy hétig és nincs internet ellenben van nálad egy ebook-olvasó rajta a kedvenc sorozatoddal, akkor az egyértelmű lépés az, hogy újra olvasod. Ez történt velem és a Harry Potter sorozattal. Kezdem túlteljesíteni ezt a kihívást, ha egy címhez több kötetet olvasok el. Na ez alatt az egy hét alatt a Murakami és a Nesbo mellé (valamint a rengeteg keresztrejtvény és telefonos játék szintlépése mellé) az első négy kötetet sikerült elolvasnom újra. Ez nyilván nem fog megszakadni, úgyis végig fogok menni a maradékon is.

Mivel ezekkel a könyvekkel nőttem fel, és(szégyen, nem szégyen) nem egy fancfictiont is olvastam hozzá, így engem már nem lehet arról meggyőzni, hogy ezek nem jó könyvek. Mindegy hanyadszorra olvasom, mindig érdekes, izgalmas és magával ragadó, még 23 éves fejjel is vágyom a varázslók világába. Evvan.

Egyébként azok a kritikák amik a sorozatot érik, például, hogy más könyvek és történetek elemeiből építkezik, szinte az összes hasonló történetről elmondható. Minden könyv, ami a jó és a rossz harcán alapszik a régi eposzokból és mitológiákból építkezik. A kérdés az, hogy tud e izgalmas és érdekes lenni. Lehet szeretni vagy nem, de az óriási rajongótábor bebizonyítja, hogy igenis nagy tömegeket megérint, és olyan alapértékeket közvetít befogadhatóan mint a barátság, hűség és szeretet. Ha valaki olvassa, és ezeket érzi, átérzi, magára kötelezőnek veszi, akkor a könyv már elérte a célját és jó. Ugyanezért jó a Gyűrűk Ura, a Star Wars és a többi hasonló könyv. Ezeket nem hiszem hogy össze kéne hasonlítani, más a célközönség, a méret, a komolyság. A Gyűrűk Ura egy óriási teljesítmény saját nyelvekkel és egy grandiózus világgal, de a Harry Potternek is rengeteg rejtett értéke van, amit nem tol az olvasó arcába, mégis nagyon színesítik a történetet. Elég csak például a nevek, utcanevek és a varázslatok neveire gondolni. Minden egyes névnek háttérjelentése van, utal a viselőjére és a történetben elfoglalt szerepére is. Ezek nem véletlenszerűek, hanem hosszas kutatómunka eredményei. (pl. Granger - Fahrenheit  451 kötetből - annak a csoportnak a vezetője, akik szóról-szóra megtanulnak köteteket...)

Újraolvasások során tűnik fel leginkább, hogy hogyan változik a kötetek hangulata egyre sötétebbre. Ahogy Harry nő, úgy lesz egyre több a baljóslatú részlet, úgy derülnek ki a háttérben meghúzódó okok. Változnak a problémák és persze javul az írónő stílusa is, egyre szebben fogalmaz, egyre kevesebb a szóismétlés. Az első kötet végén a Bölcsek kövének védő varázslatai még nem annyira nehezek, sőt inkább feltűnően könnyűek, szinte bárki könnyen ki tudná őket játszani (kivéve Dumbledore-ét), míg a negyedik kötet próbái rémisztően bonyolultak ezekhez képest.

Sajnos Piton, a kedvenc szereplőm az első négy kötetben keveset szerepel. A kis gonosz, igazságtalan morc viszont feltűnően sokat vicsorog, mosolyog gúnyosan és dühöng. El is felejtettem, hogy ilyen heves természet, valahogy a fanfictionok hűvös, tartózkodó figurája élénkebben élt bennem.

Mindenesetre ezek a könyvek megint segítettek nekem átbillenni egy nem túl vidám és kellemes szakaszán az életemnek és sokkal gyorsabban telt az idő, ha ezeket a köteteket olvastam. Biztosan életem végéig egy fontos részét fogják képezni az ízlésemnek, és tuti, hogy a gyerekeimnek is fogom ezeket olvasni.