A mystery or thriller

Jo Nesbo: Vörösbegy

Már megint egy skandináv krimi, elnézést. A kórházban szűkösek voltak a lehetőségeim.

Nesbo Hole-történeteit össze-vissza kezdtem el, úgyhogy most a kimaradtakat igyekszem sorban bepótolni. Persze ezt meghíúsította, hogy a Csótányok nem volt nálam, így a Vörösbegyre ugrottam. Mivel először a Hóemberrel kezdtem, érdekes volt visszamenni az időben a fiatalabb nyomozóhoz, és belelátni az egyik eseménybe, ami később hozzásegíti a megkeseredéshez.

A történet maga izgalmas volt, valahogy viszont mostanában vagy én futok bele nagyon sokszor a rasszista vonalba, vagy ez ennyire kedvelt téma a krimik kapcsán. A gyilkos kiléte elég gyorsan nyilvánvaló lett az olvasó számára, így a felgöngyölítést néztük végig, míg mi okosak voltunk végig.

Nagyon jó volt a magyar háborús vonatkozásról olvasni benne, és hogy miként látja ezt egy norvég. Mondjuk zavaró volt kicsit, hogy a magyar nevelőnő neve Beatrice Hoffmann volt (Hoffmann Beatrix lenne magyarosan), igazán kereshetett volna valami autentikusabb nevet a jó Nesbo bácsi.

Az is kifejezetten tetszett, hogy a Herceg szál nem oldódott meg, így átívelhet a többi kötetre. Ahogy majd a szerelmi szál is át fog. Harry vicces, megnyerő és szűkszavú, egy érdekes és jól kidolgozott karakter, megfelelő személyiség fejlődéssel a kötetek során. Reméljük még sok kötet készül, és nem lesz közben érdektelen a főszereplő.

Eleinte kicsit zavaró volt az időben való ugrálás, nem a sok szál miatt, hanem mert a fejezetek nagyon rövidek voltak, és néha 5-6 bekezdés után ugrottunk negyven évet, majd vissza. De meg lehet szokni. Valamint sok a név, arra is kellett egy kis idő amíg megtanultam őket.

Sajnos a dedikálásról lemaradtam, amit bánok, de azt tudom, hogy nagy tömeg volt, lehet, hogy nem is bírtam volna végigállni. A kórházban ez volt az esti olvasmányom, sötétben valahogy jobban ülepedett a történet a horkoló nénik mellett.

A book with more than 500 pages

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

A nagy kihagyás oka: kórházi nyaralás. Viszont odabent elég sokat tudtam olvasni, tehát nem a könyvekkel maradtam le, csak a bejegyzésekkel. Gondolkodtam azon, hogy a kórházi élményeknek is adózok egy írással, de inkább elengedni igyekszem az emlékeket. Még nem vagyok teljesen jól, gyógyszert szedek, és még vissza is kell erősödnöm, de már a neheze messze jár.

Még bekerülés előtt kértem kölcsön ezt a könyvet egy baráttól, akinek az összes Murakami megvan. Ő a sok közül ezt a kötetet ajánlotta, és milyen jól tette. Már csak azért is, mert hosszú, így sokáig tartott, addig sem unatkoztam az ágyamban. Na jó, sokáig, három napig. Mentségemre: sokat aludtam...

A regény két szálon fut, a fiatal fiú, Tamura Kafka szálán, aki elindul megkeresni édesanyját és a nővérét, valamint a gyermekkorában balesetben emlékezetét veszett öreg, Nakata szálán. Őszintén, talán a Nakata fejezeteket jobban szerettem, mert ott szürreálisabb, izgalmasabb dolgok történtek, míg Kafkánál inkább a belső monológok és a filozófia volt túlsúlyban. Persze azt is élveztem, főleg, hogy alapképzéses koromból még megmaradtak dolgok a filozófia előadásokból. Érdekes volt, ahogy a két szál közeledik egymáshoz, várjuk a találkozást, ami azonban soha nem következik be. Valahol ez mondjuk sejthető is volt.

Annyira sok az értelmezési réteg, hogy amikor elfáradtam és le kellett tennem, vagy épp csöpögött az infúzió, végig a könyvön gondolkodtam. Annyi gondolatot ébreszt, csak valahogy ezek annyira megfoghatatlan és belső gondolatok, hogy nem lehet őket elmondani, leírni. Az ilyen könyvek nagyon nagy nyomokat és változásokat hagynak az emberben, de ezek annyira személyesek és belsőek, hogy nem kifejezhetőek. Ezért nehéz is írni a könyvről, az ember nem tudja, hogy hová kapjon.

Már az első sor után beszippant, és ez pontosan az a történet, hogy amikor szünetet tartasz, elcsodálkozol, hogy közben a világ odakint megy tovább. A történet befejeztével pedig hosszú percek teltek el, amíg vissza tudtam teljesen térni.

Nagyon jó volt, de nagyon súlyos. Valahogy egyszerre lettem tőle nyugodt és zaklatott, ezeket persze a mágikus realizmus formulái idézték elő. Számomra Murakami mindenképpen egy visszatérő író lesz, csak nem annyira sűrűn, hogy legyen idő emészteni. Ezeket a könyveket nem lehet elsietni.

A book based entirely on its cover

Håkan Nesser: A gonosz arcai

Azért a borító alapján, mert szinte gondolkodás nélkül elolvasom bármelyik skandináv krimit. Nem titok, hogy álmaim országa Izland, de a többi skandináv ország is közel áll hozzám, mind a kultúra, mind a nyelv, zene, irodalom. Egyébként az a nyomasztó és terhelő hangulat ami jellemző az irodalmukra teljesen közel áll hozzám, ezért általában nem annyira ráznak meg a skandináv krimik, de mindig lekötnek.

És így volt ez ezzel is. Nem ez volt életem legjobb skandináv krimije, de azért nem a legrosszabb sem. Egyenlőre úgy tűnik, hogy a hölgyek, Camilla Läckberg és Kristina Ohlsson nem annyira tudnak lekötni, de még próbálkozom más női íróval is, ha szembe jön. Ez persze csak a skandináv krimik sorozatra igaz, a többi női íróban eddig nem csalódtam, nagy kedvenc Sofi Oksanen például.

Szóval a könyv: attól függetlenül, hogy sejthető volt a gyilkos, a bátya az első általunk látott áldozatnak, a háttérben kezdetektől végig futó köztük kialakult szexuális és szerelmi kapcsolat nem volt ennyire egyértelmű. Ahogy a felügyelő, Van Veeteren is kifejtette: egy erőszakos apa mellett talált a két fiatal egymásra, folyamatos verések és rossz élet mellett. Nem lehet ezt azonnal és gondolkodás nélkül elítélni. Főleg, hogy a fiúról nagyjából kiderül, hogy nem is teljesen egészséges szellemileg. Az egész a könyvön túlmutató kérdéseket vet fel, és igazából ebben van az erősség. Igen, tudni lehetett a gyilkost, nem folyik a vér, nem pörög annyira az esemény még a végén sem. Aki ezeket szereti, annak nem ez lesz a kedvenc skandináv krimije. De az incesztus kérdésköre nem egy gyorsan és egyértelműen elítélhető és lerendezhető dolog. Legalábbis szerintem, én tudtam rajta gondolkodni. És még most is inkább azt gondolom, hogy minden a körülmények függvényében gondolható csak át, semmi nem fekete vagy fehér. Az élet egyszerűen nem ilyen egyszerű.

Ezen kívül is voltak erényei a regénynek, mint a bírósági tárgyalás poénjai, vagy a felügyelő mániákus fogpiszkáló-rágcsálása. Olyan volt, mint egy rajzfilm figura. Egy feszített pillanatban várakozás közben egy egész kupac törött fogpiszkáló tenger "rágcsált" maga köré. Mi ez, ha nem komikus. Ettől lett szerethető a figura. De azért abszolút kedvenc volt a középkorú leszbikus nevelőnő is. Sajnos csak egyszer került elő, és akkor is csak rövid ideig, de addig végig nagyon jó hangulatot csinált.

Még mindig szívesebben ülök le egy Nesbo kötettel (bár néha már az is túl kiszámítható), de csak azért mert a skandináv krimiket inkább kikapcsolódás miatt veszem a kezembe, nem a mély gondolataiért. Azért nem volt rossz.

Apropó skandináv krimi: sikerült megnéznem a nemrég kijött Fácángyilkosokat. Körülbelül egy szinten mozog a Nyomtalanul-al. Viszont még mindig nagyon jó, hogy a felügyelőben itt is megvan az a furcsa ellenszenvesség, amit olvasás közben is éreztem iránta. Azért ami már olvasás közben is furcsa volt, ez az egész struccos, zebrás dolog az itt is valahogy kilógott az atmoszférából. Azért a fejvadászok jobb volt, a Bron sorozat pedig viszi a prímet. Basszus, nagyon várom már a harmadik évadot! Nézze meg mindenki. Tényleg. És még véletlenül se az amerikai változatot. Ez mondjuk igaz szinte bármelyik skandináv-amerikai remake-re, bár a Killing nem lett volna rossz, ha sikerült volna elaludnom a végén, mert az elég nyálas lett.

A graphic novel

Paul Auster: Tükörváros

Egy 1985-ös regény képregény-adaptációjáról van szó, ami elég jól sikerült, bár nem értek kifejezetten a képregényekhez. A történet maga már persze viszi a hátán az olvasót, de ugyanolyan fontossággal latba esik a rajz is.

Adott az író, Paul Auster, aki szerepel a művében, az ő barátja a narrátor, aki beszél egy íróról, Daniel Quinn-ről, aki William Wilson álnéven ír egy Max Work nevű magándetektívről. Majd egy véletlen miatt Quinn Paul Auster magándetektívnek adja ki magát, hogy megoldjon egy ügyet amiben Peter Stillman-t meg akarhatja ölni apja, Peter Stillman. Közben feltűnik Paul Auster, aki nem is magándetektív, hanem író. Na ezt most csak azért írtam így le, hogy érezhető legyen, hogy még véletlenül sem tisztázottak a személyek valódi vonatkozásaik, és a lényeg is a személyiség eltűnésében és összefolyásában van. Meg az őrület különböző megnyilvánulásai.

Idősebb Peter Stillman az isteni nyelvet kutatja, ami szerinte a gyermekbeszédben keresendő, ezért fiát, Peter Stillman-t 9 évre bezárja, hogy tanulmányozza, és mindig megveri, ha valódi nyelven mond ki szavakat. Őt követi Quinn börtönből való szabadulása után, és ennek az ügynek szépen lassan a rabja lesz, majd eltűnik és csak a jegyzetfüzete marad hátra. Ezt találja meg a narrátor, és ebből épül fel a történet, ami alatt végig követjük Quinn útján. Akinek egyébként a felesége és a fia, Peter meghaltak. Vidám, ugye?

Ez nem egy felemelő történet, de nem is kell annak lennie. Bár az eredeti regényt nem olvastam, az adaptáció remek és lebilincselő. Rengeteg rejtett jelentést lehet felfedni, Quinn (és Auster) egyik kedvenc regénye a Don Quijote, és nem lehet elmenni a hasonlatosságon köztük, amit a megegyező monogram csak megerősít.

A rajzok végig nagyon érdekesen reagálnak a szövegre, nem egy egyszerű leképezés vagy ábrázolás történik, hanem a képek is új jelentésrétegeket fednek fel. Nagyon érdekes például, hogy a beszédében korlátozott ifj. Peter Stillman szájából inkább kifolynak a szavak, míg a többiek simán beszélnek, kivéve az idősebb Stillman akinek a beszédét iniciálés írásmód árnyalja.

A történet végül szépen kicsúszik a néző alól, mintha egyre távolabbról tekintenénk rá, végkifejlet nem történik. Minden inkább csak elmegy mellettünk, vagy mi megyünk másik irányba. Az emberi érdektelenség miatt Quinn eltűnik szem elől, ezért nincs folytatás. Elég letaglózó a vége, pedig igazából nem történik semmi.

A book with a colour in the title

Edgar Allan Poe: A fekete macska

Még mindig nagyon szeretem a klasszikus misztikus történeteket, és Poe ennek megkerülhetetlen alakja. Ez a kis novella-gyűjtemény pedig egyenesen csodás, egy ezresért dobálják az ember után és piszok jól néz ki. Aggódtam, hogy szét fog esni a kötés, de a ragasztás makacsul tart és a borító is mindig visszasimult. És lila. Kell még többet mondani?

A történetekről: két detektív történet és három rémtörténet kap helyet itt, amelyek mindegyike viszonylag rövid, de egy bekezdés elolvasása után is rögtön beránt a hangulat. Nincsenek felesleges cifrázások a nyelvezetben, mégis annyira ropogósan friss és érzékletes, hogy nem tudsz másra figyelni. És ellentétben pl. Lovecrafttal, ehhez nincs szükség leírhatatlan csápos szörnyetegekre, elég egy kéménybe gyömöszölt hulla és egy mérges orángután is.

Az abszolút kedvencem A vörös halál álarca, mert annyira látványos az egész, pár szóval vannak csak leírva a helyszínek, mégis egy-egy jól megválasztott jelzővel azonnal átérezni a hangulatot. Persze ehhez hozzájárul a csodás Babits Mihály fordítás is - már önmagában remek.

A detektívregényeket úgy nagy általánosságban nem szeretem, túl hosszú a csattanóig a felvezetés, de Poe-nál még ez sem zavart, mert elvonta a figyelmemet a finom humor és szarkazmus. Dupin kifinomult alakja lett a minta szinte minden későbbi detektívnek, Sherlock le sem tagadhatná őt mint "felmenőt".

Bekezdéseken keresztül nyáladzhatnék Poe-ról, de szerintem érthető, hogy érzek vele kapcsolatban. Van valamiféle beteges vonzalmam a halál és a misztikum felé, és szegény Poe nem volt különb, talán ez vezetett különös halálához is. Vagy nem.

Mindenesetre sok kedvenc íróm és költőm tekint Poe-ra úgy mint példaképére, ezért én csak szeretni tudom, mind novelláit, mind költészetét, ezért álljon itt a kedvenc versem tőle:

Annabel Lee

It was many and many a year ago,

   In a kingdom by the sea,

That a maiden there lived whom you may know

   By the name of Annabel Lee;

And this maiden she lived with no other thought

   Than to love and be loved by me.

I was a child and she was a child,

   In this kingdom by the sea,

But we loved with a love that was more than love—

   I and my Annabel Lee—

With a love that the wingèd seraphs of Heaven

   Coveted her and me.

And this was the reason that, long ago,

   In this kingdom by the sea,

A wind blew out of a cloud, chilling

   My beautiful Annabel Lee;

So that her highborn kinsmen came

   And bore her away from me,

To shut her up in a sepulchre

   In this kingdom by the sea.

The angels, not half so happy in Heaven,

   Went envying her and me—

Yes!—that was the reason (as all men know,

   In this kingdom by the sea)

That the wind came out of the cloud by night,

   Chilling and killing my Annabel Lee.

But our love it was stronger by far than the love

   Of those who were older than we—

   Of many far wiser than we—

And neither the angels in Heaven above

   Nor the demons down under the sea

Can ever dissever my soul from the soul

   Of the beautiful Annabel Lee;

For the moon never beams, without bringing me dreams

   Of the beautiful Annabel Lee;

And the stars never rise, but I feel the bright eyes

   Of the beautiful Annabel Lee;

And so, all the night-tide, I lie down by the side

   Of my darling—my darling—my life and my bride,

   In her sepulchre there by the sea—

   In her tomb by the sounding sea.

Há, nagyon vicces, megtaláltam a könyvkihívás magyar weboldalát! A Szeretlek Magyarország csinálja, mintha istenbizony az ő ötletük lett volna. Legalább is nincs semmi arról hogy honnan jött az ötlet... És ha az ember regisztráció előtt körbenéz, akkor olyan vicces érzése van, mintha az oldal az Ulpius és a piros pöttyös könyvek reklámoldala lenne. Regisztráció után azért feljönnek "rendes" könyvek is. De az vicces, hogy felkínál előre lehetséges választásokat, így a jóembernek még gondolkodnia sem kell, hogy mit olvasson. Majd a rendszer megmondja neked... Így aztán biztos sok új, remek írót felfedezhetsz magadnak. Mondjuk E. L. Jamest. Ahogy átfutom leginkább ezek jönnek szembe, a klasszikusok közül is a jól bejáratott Büszkeség és Balítélet, Kőszívű ember fiai, stb. Remélem azért vannak olyan emberek, akik számukra idegen szerzőket keresnek, esetleg nem a mainstream szférából. Egyébként is tízmillió kritikus országában (köztük velem, höhö) valaki olvashatna szabadidejében valami nem annyira kommerszet, mint a Csillagainkban a hiba. Blö,

És persze nyereményjáték is van mellé. Kérdés, hogy miként ellenőrzik, hogy tényleg olvastál-e. 200 karaktert írok én bármilyen könyvről, amit valaha olvastam, az megvan bőven sokszor több, mint ötven. Valahogy úgy érzem, hogy ha már pénzért olvasunk, elveszik a lényeg. De persze mély tisztelet a kivételnek, és azoknak akik nem csak Lakatos Levente szintjéig jutnak el. Jajmár első helyen van a toplistában a Szürke ötven árnyalata. Esküszöm szégyenlem magam, mert én is elolvastam. Mondjuk nekem legalább sikerült a megfelelő kategóriába beleraknom :D

Például A book written by someone under 30 kategóriában Szepesi Nikolett Orgazmuspontok helyett csak félve súgom Kerouac Úton-ját. Khmm.

Jé, találtam Kunderát (mondjuk nyilván a Létet), és négyes el is olvasták. Hurrá!

Ahogy nézem az eredeti lista vagy nem volt a kezükben, vagy szar a fordítójuk, mert a nonfiction kategóriát sikerült szépirodalomnak fordítani... Persze, mert gondolom ezt adja ki a google translate első találatnak.

Najó, ebből csak flame lesz, úgyhogy abbahagyom... 

A book set in the future

Scott Westerfeld: Szépek, Különlegesek

Gyorsan sikerült befejezni ezt a trilógiát. Igaz, van egy negyedik része, de az már nem ugyanezekkel a főszereplőkkel és nem annyira tűnt izgalmasnak. Főleg, hogy már az utolsó kötetet sem élveztem annyira. A főszerepl
ő minden könyv elején átesik egy szépítő műtéten és egy agyműtéten, a végére olyan érzésem volt, hogy minden kötetnek mások a szereplői, csak a nevek változatlanok. A háttér történethez is mindig új, teljesen más szálak adódtak, így nem maradt az sem ugyanaz. Már féltem, hogy a következő műtétben vajon mindenkiből ősembert csinálnak-e. Hát nem, de így
sem lett jobb.

A végére mégis ellenszenves lett mindenki. Amikor valakinek belenyúltak az agyába, vagy szép-agyú, kedves és negédes lett, vagy különleges-agyú, vad, dühös és felsőbbrendű. De amikor ezekből kigyógyultak, akkor eltűntek a régi problémák és mindenki a globális bajokat igyekezett megoldani. Na ez az, ami nem hihető. Az ember igenis megsértődik, megbántódik és simán megutál valakit. Normális aggyal mindenki jóindulatú és megértő lett. Hát persze.

A testi változásokról már ne is beszéljünk. Az agy-defektusok leküzdése után, az új városban mindenkinek olyan műtétje lesz, amilyet akar. Ez valakiből azt hozza ki, hogy a kisujja helyére egy kis kígyót ültet. Álljon meg a fáklyás menet, biztos hogy az ő agyában nem csúszott félre valahol a szike? Mitől normálisabb ő, mint akinek folyton dühkitörései vannak?

Egyébként az egész könyvben az az üzenet volt számomra érezhető, hogy ha eléggé akarod, meggyógyulhatsz a defektusaidból magadtól. Mint amikor egy depressziósnak azt mondják, hogy ne legyen szomorú. Oké.

Persze a fő mondanivaló az volt, hogy a szabadság pusztítással jár, és ha mindenkinek mindent szabad, akkor azt a természet szenvedi meg. Úgy gondolom, ebben valahol van egy arany középút, és nem csak ott, hogy aki túloz az börtönt kap. Egyszerűen meg kellene szólalnia egy belső jelzőnek. Akik eddig egész életükben abba nőttek fel, hogy védeni kell a környezetet és király technológiát használtak, miért nem használják ezt a tudást, és ötvözik az új szabadsággal? Jó, nem olvastam a negyedik kötetet, abban lehet hogy ez már meg van magyarázva, de a harmadik kötet végén mégis úgy tűnt, hogy ez lehet az új probléma forrása. Évszázadok alatt az emberiség tényleg elhülyült?

A könyvsorozatban nekem így óriási hiányok és kérdőjelek voltak, ez persze nem meglepő egy ifjúsági regénynél. Valahogy mégis jól indult, de nem jó felé haladt. A könyvek nagy részében a vadonban menekültek az emberek, az heteken át tartó üldözési jelenetek voltak erdőkön keresztül. Mint egy nagyon rossz, elcseszett Gyűrűk Ura. De ott legalább voltak orkok...

A szerelmi háromszög később négyszöggé duzzadt, viszont sehol nem volt érezhető a valódi érzelmi töltet. Mintha egyszerűen ez kellett volna, mert a tini olvasók szeretik a szerelmet, és valamiből azért csak kell fanfictiont írni. Jaj, jaj, miattam meghalt a pasim, ezért fájdalmamban a régi pasimmal az erdőbe szököm. Sejthető, hogy ebből mi lesz, nemde? Nyáááááál.

Lehet, hogy már tényleg túl öreg vagyok az ifjúsági regényekhez? Vagy csak a posztapokalitikusok nem tudnak meggyőzni, mert egy ilyen regény mögé nekem kőkeményen kitalált és megalapozott háttérsztori kéne, kész válaszokkal. Itt nem érzem ennek a jelenlétét.

Ettől függetlenül korosztálya számára ez biztos egy remek ki sorozat. És megtanít arra, hogy öööö... mireis?... hogy a bolognai spagettit meg lehet unni. No shit Sherlock.

A book with a love triangle

Scott Westerfeld: Csúfok

Régóta érdekelt Westerfeld, mondjuk inkább a Leviatán-sorozat, de azt még nem tudtam megszerezni, úgyhogy inkább ezt választottam, pedig nem annyira rajongok most ezért a felfutó ifjúsági regény láznak. De ez a sorozat még régebben íródott (már 8 éve, öregek vagyunk), úgyhogy arra gondoltam, hogy talán nem lesz olyan klisés.

Szigorúan nézve nem belső monológos, ami üdítő volt. A történet szerint a mi korunk után úgy 2-300 évvel, miután az ez emberiség (a rozsdások) kinyírták magukat, egy új emberiség növekszik. Harmóniában a természettel, menő technikával, rendben. A fiatalok 12 éves korukban csúfulni kezdenek, majd 16 évesen mindenki átesik egy szépítő műtéten, gyönyörű lesz, elköltözik és egész életében bulizik.

Persze, semmi sem habos torta, kiderül, hogy a beavatkozás során kicsit az emberek agyába is belenyúlnak, így könnyebben kezelhetőek lesznek. Bennem mondjuk már az elején felmerült a kérdés, hogy miért lenne vonzó egész életedben partyzni, de biztos csak én vagyok nagyi. És utálok másnapos lenni. Mondjuk 16 évesen még valahogy sosem voltam az. Hmm.

Szerelmi háromszögünk a főhős, Tally, újdonsült barátnője Shay, és a vadonban született csúf, David között alakul. Gyorsan. Mármint tényleg, elcsattan a csók Tally és David között, és hopp, már össze is jöttek, pont. Ez tényleg ilyen gyors volt tiniként? Persze ugyanilyen gyorsan össze is vesznek, milyen meglepő.

A könyv olvasása közben egyébként viszonylag hamar leesik az olvasónak, hogy a csúfok valójában mi, az emberiség vagyunk, és náluk ez már csúfként van kezelve. Aztán a műtét után mindenkinek szimmetrikus, szabályos vonásai lesznek óriási szemekkel, pici orral és porcelán fogakkal, meg ellenálló szervezettel. Milyen unalmas lehet, ha mindenki ugyanúgy néz ki? Beleolvastam a második kötet elejébe és a hasonlóságot új, érdekes műtétekkel védik ki: van aki drágaköveket rakat az íriszébe. Fúj. 

Na, szóval a könyv nem rossz, érezhetően fiatalabb korosztálynak íródott, de nem olyan nyálas mint a mostani sorozatok. Valamint nagyon jó kis apró ötletek vannak benne (például nagyon tetszett, hogy az évek folyamán a tigris orchidea kihaló fajból burjánzásba kezdett egy elvétett genetikai belenyúlkálás miatt és most irtani kell). Ezektől érdekes igazán a történet, de az alap ötlet is jó. Véletlenül a főszereplő sem ellenszenves, és az emberek reakciói is egészen hihetőek.

Jó, el fogom olvasni a következő részeket, igaz a listába lehet hogy már nem fognak beleférni. Ennyi a baj a kihívással, olvastam már idén olyan könyvet, ami nem került bele a blogba, mert nem listás könyv volt, de szerintem ezután ettől függetlenül is írok majd róluk.

A book that was originally written in a different language

Imma Monsó: Sosem lehet tudni (No se sap mai)

Ennél a kategóriánál azért azt is kikötöttem, hogy nem angol. Itt történetesen katalán írónő írt egy svájci történetet. A könyv 1996-ban jelent meg, de csak tavaly lett magyarra lefordítva. Abszolút egy érdekes borítón alapuló vétel volt még egy hónapja, a fülszöveg sem volt rossz, így került a "könyvtáramba". Mivel nagyon is belső monológos a felépítés, így kicsit lassabban haladtam vele, sok érdekes kérdést felvetett.

A sztori szerint egy kényszeres fiatal srác (aki csak előre megtervezett lépések alapján tud cselekedni), hazamegy a nyárra, majd talál egy üveg bort, amely két ember lelkét képes a másikéba áttenni mint megfigyelőt, egy előre megegyezett időre. Aztán a hatás elmúlik és egyikük sem fog semmire emlékezni. 

A könyv első felében jó hosszan azt figyeljük meg, hogy Franz, a főszereplő mi alapján választ ehhez társat, majd egy magától minden szempontból különböző embert, Uwét kéri fel. A csere megtörténik, majd utána Franz ugyanúgy görcsösen terveket követve elindul, hogy elkezdje a felnőtt életét és munkát találjon. Újra összefut exbarátnőjével, aki régen csak szívatni tudta már, de most meglepően nyugodt és kicsit nemtörődöm. Összeházasodnak és ugrunk 15 évet, csak hogy az utolsó részeken végignézzük, ahogy Franz élete szétesik, és minden arra a bizonyos borra megy vissza. Legalábbis a könyv szerint, mert szerintem meg egyedül a csaj, Marie egy picsa. Már elnézést.

Nem fogom lelőni a fő szálat, de anélkül is sok érdekes motívum vetődik fel. Vajon érdemes előre megterveznünk az életünket, vagy akár  jövő hetet? Vannak akik képtelenek tervekkel élni, nem tudják tartani a napirendet. Mások mindent szépen összeírnak, aztán szívják a fogukat, ha valami nem úgy jön ki. Mindkét életstílus stresszes és buktatókat rejt. Tudom, mert én a mérsékelten szervezős típus vagyok, és nagyon tud idegesíteni, ha valami mégsem úgy törtnénik. Ami elég sokszor előfordul, mert e-mellé viszont szeretek halogatni. Patthelyzet.

A fő kérdés igazából, hogy egy nagy, évekig tartó hiba után lehet-e újrakezdeni. Fel lehet-e állni az asztaltól és egy szó nélkül kisétálni. Mi az a szint, amikor megengedhető ez az önzés, kitörölni mindent és mindenkit és más városba költözni. Egyáltalán képes-e az emberi elme fájdalom és szenvedés nélkül restartolni. Újra bízni másokban, felépíteni kapcsolatokat ugyanakkora beleadással.

Persze, lehet, mindent lehet, csak alkat kérdése. Ettől függetlenül a társadalom ezt sokszor gyengeségnek vagy mértéktelen önzésnek fogja tekinteni. A könyvben is, a város lakói Franzot hibáztatták, még akkor is, amikor Marie elmondta, hogy az egész az ő hibája. Egyszerűen nem szokás valamit totálisan félbehagyni és valami teljesen újba kezdeni.

Ezen a vonalon haladva néznek furcsán arra az emberre is, aki a tanulmányait hagyja ott, vagy a gyerekeit elhagyva Tahitire megy festeni. A nagy közös felfogás alapján felelős vagy a körülötted lévő dolgokért és gondoskodnod kell róluk. De ki gondoskodik rólad?

Én még sosem éreztem késztetést úgy igazán az újrakezdésre, és valószínűleg nem is menne. Nem tudnék semmit szó nélkül hátrahagyni, inkább még több új dolgot emelnék be az életembe, míg nincs időm figyelni arra, hogy ezek közül néhány már nem működik. Ki dönti el, hogy ez-e  a helyes lépés? Hát mindenki a saját életén belül. Ha összességében a dolog egyensúlyban van, te pedig boldog vagy, akkor ki róhat meg érte?

Jaj de béna kanapé filozófus lesz az emberből, ha ezt a könyvet elolvasta.

A sztori egyébként érdekes, a nyelvezet okés, bár mivel egy katalán ember írta, így nem éreztem azt az igazán svájci hangulatot. Csak azért tudtam, hogy Svájcban vagyunk, mert ott voltak a városnevek meg a hegyek. Működött volna ez bármelyik országban. Persze kedvelni egyik karaktert sem lehetett, de ez itt nem is volt cél. Főleg, hogy az utolsó oldalak alapján azt is gondolhatnánk, hogy nem is Franz narrációját olvassuk és ez borította az egészet még egyszer. Érdekes volt, na.

A book that scares you

H. P. Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött

Jó, csalok, mert ez csak novella, és már olvastam is, de honnan tudjam előre, hogy egy könyv meg fog ijeszteni? És eddig valójában igazán csak Lovecraft írásaitól volt lúdbőrözésem, szóval ennyi. És szépítésként újra elolvastam mellé a Dagon és A templom címűt is, hogy ne érhesse kritika a ház elejét.

Nem tudom, ezt hogyan ragozhatnám, nagyon szeretem Lovecraftot, már a ma olyan divatossá válása előtt is olvastam tőle. Most pedig, hogy fellendült a csillaga, még többször lehet vele, vagy lényecskéivel találkozni. Egyébként is imádom ezt a rémregényes vonalat, ami kifinomult, mégis idegborzoló, nem hiába másik kedvencem ezen a téren Poe.

A Cthulhu-kultusz hozzánk is beette magát, egyre többen ismerik. Ez köszönhető terjedésének filmekben és főleg társasjátékokban is. Szinte az összes valamirevaló játéknak van cthulhu-s kiegészítője, vagy ami így is hívja: "Kötelező Cthulhu-s kiegészítő" (Smash Up! - tessék vele játszani, nagyon baró). Az itthoni társas gyűjteménynek is jó része Lovecrafttal kapcsolatos, barátom egy régebbi szülinapi tortája pedig egy áldozó pentagramma formát vett fel középen a zöld csápos istenséggel.

Az ismeretség közepén is leginkább ő van, szegény többi Öreg kicsit elhanyagolva érezheti magát, de azért a keményvonalas rajongók mindenkit tisztelnek.

Sokat viccelődünk azon, hogy Lovecraft nem is ír le semmi nagyon vészes dolgot, ahol már félelmetessé és izgalmassá válna a történet, ott jönnek a jól ismert "elmondhatatlan", "leírhatatlan" és hasonló jelzők. Valójában szerintem pont ettől rémisztő. Nem ír le semmit pontosan, így az olvasó saját képzeletének legrosszabb bugyrai alapján töltheti meg a balladai homályt. Pont annyira lesz minden félelmetes, amennyire mi akarjuk.

Mindenesetre akár gáz most Lovecraftot olvasni (mert divatos), akár menő, én nagyon szeretem, és abszolút kedvencem az Árnyék Innsmouth fölött, mert ez a leghosszabb darab, így ebben tudta kifejteni és részletezni azt, ami a többiben "leírhatatlan". Egyébként mivel szinte az összes tengeri/halpikkelyes történet hasonló sémára épül - azaz a mesélő utolsó levelét vagy naplóját olvassuk, és ő fokozatosan őrül meg (veszti el épelméjűség pontjait) -, így sokat nem is érdemes egymás után olvasni, nehogy összefolyjanak. És egyébként is kellemes az esti félhomályban gondolkodni egy-egy történeten, hátha szép álmaink lesznek.

Szóval azért mert valami éppen mainstream, attól még nem biztos hogy béna, tessenek Lovecraftot olvasni. Még akkor is ha valami karót-nyelt gyorsan öregedő pofa szerint gyerekes dolog. Az legyen már az ő baja.

Végére egy kis személyes hiszti (megint - mekkora egy nyápic vagyok): Rohadtul le vagyok maradva a könyvekkel, mert az egyetemen mindenből most kéne előadásokat gyártanom és beadandókat írnom. Nem tudom, hogy mikor és hogyan fogom behozni a kimaradt könyveket, de van amit félbehagytam, csak a befejezésére kéne egy szabadnap. És az állatkertbe is el kéne menni megnézni a koalákat...