A book of short stories

Hetvenhét - Antológia

Egy pályázat végeredménye a könyv, amire klasszikus népmesei elemekkel bíró történeteket kellett írni érdekes csavarokkal. 7 alkotás került be, valamint 7 másik, amit hazai fantasy-írók alkottak hasonló formában. A nevek között a kedvenc M.A.G.U.S. íróm is ott van, ez volt a hívószó az elolvasásra.

A borító szép, de talán egy kicsit lehetett volna népmeseibb. Kevés benne a megfogható elem, és csak a kép alapján nem lehet rájönni a könyv témájára. Jó, a műveltebbje a címről rájön, ami Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjére utal, de azért talán nem ártott volna valami népmesésebb, népművészetesebb dolog.

Egyesével fogok átszaladni a történeteken, mindegyik megérdemel néhány szót, némelyik többet is.

A díjnyertes Körmendi Ágnes Aranyalmák c. írása lett. Első olvasásra nem értettem, hogy miért, de az egész könyvön végigérve igazából tényleg ez volt az a történet ami leginkább kapcsolódott a klasszikus formákhoz, mégsem lett unalmas, hiszen a szokásos sárkány lányt rabol történetet a szörnyeteg szemszögéből nézhettük, aki valójában nem is sárkány volt, hanem alakváltó. Külön tetszettek a nevek - Morgó, Zsálya, Indigó. Itt a végén a jó elnyerte méltó jutalmát, a történet tökéletesen megfelelt a kiírásnak.

Péterdi Bálint: Soha többé nem látom Fülest! Ööö. Voltak gondjaim a szamárrá változott pap történetével. Kicsit wtf az egész, mivel arról szól hogy elszakad szamár barátjától és ezért szomorú. Hát, vicces meg minden, csak fura...

Lőrinczy Judit: Fehér felhőn fekete holló: Najó, ez már nekem is nyálas volt. Az a rengeteg sóhaj meg nyöszörgés... Aztán a szerelmesek örökre felső és holló képében ragadnak. Az meg nem teljesen volt tiszta, hogy a mostoha jóarc vagy sem.

Kolozsvári Zsófia: Három csomó. Nagyon tetszett a csobánkai cigány család története szerelemkötésről, majd árulásról, de úgy éreztem, hogy nem lett vége. Sok oldalas sztori, majd az utolsó két oldalon szarul jár a főszereplő és még az anyja is meghal, ő meg csak feladja. Hát, kár érte. Pedig mivel ismerem Csobánkát, így érdekes volt rendesen és pontosan elképzelni a helyszíneket.

Horváth György: Sánta farkas: Több felvonásos történet a kortárs Budapest utcáin, mesebeli karakterekkel, akik kocsmába járnak és alvilági arcok. Király koncepció, nagyon-nagyon eltalált karakterek, érdekes sztori vonal, elnyalt lezárás. Valahogy a vége ennek sem klappolt.

Hernádi Péter: Az elhárítók. Sztori a szíriusziak inváziójáról, a klasszikus Kis Gömböc történetben. Öhm, kicsit sokat találkozom mostanában a magyarok a szíriuszról jöttek és Jézus is konteóval, így nehéz volt ettől elvonatkoztatni...

Jobbágy Tibor: A Gömböc: inkább sci-fi mint fantasy, de baromi érdekes, izgalmas, bár ha film lenne belőle, valami zs kategóriás pszicho-thriller lenne. Az emberiség egy másik bolygón egy növény-állat létforma kifejlesztésével kísérletezik, ami majd megoldja az éhínséget, de a cucc a szkafanderesek ellen fordul, ezért fel kell robbantani. Menő.

Ezek után jön a másik hét történet, amit már hivatásos írók írtak, a könyv több mint a fele az övék.

Csigás Gábor: Névtelen királyok. Ez nem lett a kedvencem. Nem is népmesei igazán, inkább mitológiai. Valahogy nem találtunk egymásra.

Raoul Renier: A vasorrú bába: Az abszolút kedvenc. A törött orrú bábaasszony, akitől mindenki fél, mert a szülők kitaláltak rá egy rémtörténetet, aminek következtében a menőségre és elismerésre váró kisgyerekek megnyúzzák a macskáját. Ettől fogva a bába évről évre elismertebb és gazdagabb lesz más városokban, majd a királynál is, csak azért hogy élete végén bosszút állhasson. Ebből is látszik, hogy egy kis motívumból mennyire jól ki lehet bontani egy nagy és szerteágazó történetet.

Molnár B. Gábor (John J. Sherwood): Árgyélus és a Balga: A második kedvenc, jól fogja meg az eredeti Árgyélus karaktert és nem fullad bele a nyálba a végén, mint amitől féltem. Balga, az öreg és együgyű szolgáló karaktere és szemszöge meg egyszerűen fergetegesen vicces.

Raoul Renier: Sárkányölő Bende: második Renier történet, ez nem lett olyan jó, mint a másik, de nem rossz. A karakterek megint jók, a sztori is szépen kikerekedik, csak valahogy kicsit érdektelen. Egyik karakter sem kedvelhető.

László Zoltán: Kalamona: Jaj szegény Kalamonát senki sem szereti. Bruhuhuhu, cry me a river.

Körmendi Ágnes: Meglepetés: Egy huszárvágással megint itt van Körmendi Ágnes neve, ahogy ő lett az első helyezett is, ennek az etikailag problémás csavarnak a kibontására inkább nem vállalkoznék. A történet azonban cuki, bár egy picit nyálas. De bírom a kelta mondavilágot, bár az onnan kölcsönzött tündéreken kívül nem igazán mélyedtünk ebbe bele. Egyébként a fafaragó karaktert Logan-nek hívják, nem tudtam nem elképzelni, ahogy Rozsomák dobozkákat farag...

ÉÉéés az utolsó: Juhász Viktor: Az Erdőntúl: egy sárkányölő hőst kísér végig egy stáb a kalandjain keresztül, majd a nagy nézettség miatt az egészet beszippantja a pénzgyártás kegyetlensége. Valóságshow jellegű történet, egy kicsit mélyebb fordulattal - rettentő érdekes koncepció, talán kicsit túl röviden és rohanósan.

Összességében: Kifejezetten tetszett, amikor a klasszikus elemeket a mai korba, a mai városokba emelték át az írók. Szinte kivétel nélkül elég kreatívak voltak a névalkotások, bár van akivel kicsit elszaladt a ló. A könyv koncepciója érdekes, de ahogy ez egy novellagyűjteménnyel lenni szokott, a színvonal hullámzó. Pár nagyobb nevet talán elbírt volna, és nem csak a Delta Vision saját írói közül. Örültem, hogy néhány sztori a megszokott tanulságokon kívül kicsit maibb, elgondolkodtatóbb kérdéseket is felvetett. Tetszett, de biztosan nem többször olvasós.

A book with bad reviews

E. L. James: Ötven árnyalat-trilógia

Ó anyám, miért? Azt sem tudom, hol kezdjem.

Talán azzal, amit eleinte nem vettem észre, aztán valamilyen netes bejegyzés felhívta rá a figyelmemet: ez a lány annyit pirul, hogy tuti orvosnál lenne a helye. De komolyan, ha valakinek ennyi vér van folyton a fejében, az migrénektől szenved. A pirulások száma könyvenként csökken, szóval kijelenthetjük, hogy a "piruló szűzleány" kifejezés helytálló.

Igazából ezzel a sorozattal nekem csak bajom van. Nyálas és egy csomó etikai kérdést felvet. Tegyük fel, hogy Christian Grey nem néz ki jól, és ennyi pénze sincs, de ugyanennyire elcseszett. A mi kis jellegtelen Anánk elhagyja (ahogy az első könyv végén meg is teszi - upsz spoiler, jajbocs). Az új felépítés szerint tehát öt nap múlva a kiborult, borostás, sörszagú férfi közli vele, hogy vissza akarja szerezni, majd kiabálni kezd vele, hogy nem eszik. Már nem is olyan kívánatos, ugye? Vagy első alkalommal nem egy lakosztályba viszi magával a részeges elájult lányt, hanem az egy lepukkant, zsírfoltos motel-szobában ébred. Ugye, már sokkal inkább emberrablás szagú a dolog? És undorító.

A könyvenként kb. 350 oldalas iromány 75%-a pornó. Ha ezt kivesszük, akkor pontosan megkapjuk az idős, érzelmes nénik sorozatának, a Júliának, vagy Romananak, vagy akármelyik borzalomnak a következő darabját. És még annak is silány. Mármint nem csak történetben - ó abban is -, de a nyelvezetben és az egész színvonalában is.

A főhős irodalom kedvelő. A beillesztgetett idézetek és utalások alapján azonban valahol a gimiben megakadhatott az olvasottsága, mert értem én, hogy az angol romantikus irodalmat kedveli, de az nem áll meg két névnél és öt könyvnél. Inkább nem kellett volna erőltetni ezt a szépirodalmi vonalat, maga a sorozat sem az, ne próbáljunk úgy tenni, mintha.

Be kell vallanom, technikailag nem olvastam végig mind a három részt, ugyanis a harmadik kötet szexjeleneteit már nem bírtam befogadni. Annyira sok volt belőle, hogy elcsépelt lett. Egyszerűen elálmosodtam tőle, és mivel utcára nem voltam hajlandó kimenni vele, így ez jó pár nappal meghosszabbította a ráfordított időt. Esküszöm, még tanulni és szívesebben ültem le, ha tudtam, hogy legalább addig nem ezt kell olvasnom. Bár a szex nélkül a harmadik könyv jelentősen rövidebb volt.

Amikor nem szex volt, akkor izzadság-szagúan igyekezett az írónő valami bonyodalmat találni. Jaj, nem történik semmi már 100 oldal óta, gyorsan dobjunk be egy autó-balesetet. Juj, de felszökött az adrenalinom. Nem.

Szóval, az egyes könyvben az idegesített a legjobban, hogy miért nem veszi senki észre, hogy ez a pasi nem normális. A másodikban az a vonulat, hogy amikor hősnőnk valamire gondol, bepillantást kaphatunk a "Belső Istennőjébe", aki vagy olvas, vagy szaltózik, vagy csak egyszerűen idegesítő. Valamiért végig egy nagydarab, kiéhezett nőt láttam magam előtt amikor erről írt. Szóval semmi megnyerő nem volt benne. Erre az író is rájöhetett, mert a harmadik részben már hanyagolta.

Amikor a korai házasságról van szó, Ana és az anyja között szinte szóról-szóra ugyanaz a beszélgetés zajlott le, mint az Alkonyat szériában Bella és az anyja között. Micsoda originalitás. (Minek olvasok én ilyeneket?) Ha már Alkonyat: esküszöm jobb volt, legalább vámpírok voltak benne, csak kár basszus, hogy csillogtak. (Bár mint köztudott, az Árnyalat eredetileg egy Alkonyat fanfiction volt. Mily meglepő fordulat, nemdebár?)

Ami még borzalmas: könyvről-könyvre egyre rosszabb a fordítás. Az utolsó könyvben már annyi a szóismétlés és a magyartalanság, hogy attól szédültem. A kifinomult Mr. Grey így szól: Üljél le! Hát jó. Ja, és: Átölelt, majd belefújta az orrát a hajamba. Fúúj.

Egyébként is, mi az hogy az epilógusban ugrunk 3 évet, 2014 lesz, és a kőgazdag hülyegyereknek még mindig Blackberry-je van? Ha ebben a könyvben nem lenne pénz, csak egy beteges őrült eluralkodása lenne egy jellemtelen uncsi fruskán, aki azt sem tudja, hogy mit akar az életével.

És mindenki csodaszép. Tehát gyerekek, mi a tanulság? Aki szép és gazdag, annak mindent szabad. Sajnos ez úgy látszik, így is van.

A book from your childhood

Michael Ende: Momo

Nagyon szerettem gyerekkoromban ezt a könyvet, de nem olvastam azóta egyszer sem el, szerintem már tíz éve legalább. Ennyi idő elteltével persze teljesen más hatással van rám a történet. Arra emlékszem, hogy Idegenvezető Gigit, az álmodozó, történetmesélő szereplőt nem igazán kedveltem, és ez mára sem változott. Valahogy zavar az, ha valakit azért kedvelnek mert az élete minden percében tud mesélni vagy hazudni.

Mint a legtöbb mesében, itt is elég egysíkúak a szereplők, a főszereplő pedig elég keveset beszél ahhoz, hogy bárki tudjon vele azonosulni. Az író másik nagyon jó regénye, a Végtelen történet talán kicsit jobban tetszik, teljesebb és kedvelhetőbb. Nem tudom igazán megmagyarázni, hogy mi a Momóval a gondom. Jó mese, érdekes, átgondolt történet, szépen megírva, nem válik unalmassá, mert nem hosszú. Valahogy a mondanivalója mégsem tetszik ma már annyira.

Az, hogy nem szabad a munkába és a feladatokba ölni minden időnket, hanem élvezni kell az életet egy mindenki számára könnyen befogadható tanács. De a könyvben ez mégis úgy nyilvánul meg, hogy mindenki boldog, mert nincs dolga és az egész élet csak játék és kacagás. Márpedig tudjuk, hogy ez nem igaz. És még egy ideális világban, ahol nem lenne betegség és éhezés, nem lenne szükség arra, hogy a megélhetésért dolgozzunk, ez akkor is őrjítő lehetne. Hiszen mi van a kultúrával és a fejlődéssel? Mi van azzal aki hasznosat akar tenni? Mi van akkor ha én igenis élvezem, hogy tanulhatok, kutathatok, új dolgokat fedezhetek fel, vagy hozhatok létre.

Pont emiatt zavar még a való világban is az, ha látom, hogy valakinek lenne lehetősége tanulni, vagy kibontakoztatni valamilyen tehetségét, és mégis az egyetlen ami érdekli, az a szórakozás. Mintha az nem lenne jó, ha valaki azzal foglalkozik ami hasznos is lehet. Tudom, milyen idegőrlő, ha az egész életed abból áll, hogy felkelsz, munkába mész, hazamész, lefekszel, de saját rálátásom alapján még azok is, akiknek muszáj rengeteget dolgozni, megtalálják a módot, hogy kibontakozzanak, ha tényleg akarnak. Aki nem, az egyszerűen gyáva vagy lusta. (na ezért páran biztos megdobálnának)

A másik negatív hatást persze a média képviseli a könyvben, erre is csak azt tudom mondani, hogy ma is megvan a médiának az a szeglete, amire csak a hülyék figyelnek, de semmi nem kötelező. Aki egy kicsit is igényes magára, az nem hisz el mindent, nem néz meg, nem hallgat meg és nem olvas el akármit. Ezek kikerülhető dolgok. Senki nem tart pisztolyt az ember fejéhez, hogy megvegyen egy bulvárlapot, vagy hogy egész álló nap azokat a csatornákat nézze, amik felérnek egy jól átgondolt népbutítással.

Nekem valahogy ez jön le a Momóból, hogy túl egysíkú, és mivel gyerekkönyv, a munka mint olyan, negatív felhangot kap. Ettől függetlenül egy nagyon jó mese, jó fordulatokkal és egy remek kis karakterrel a teknősbéka alakjában.

Külön öröm, hogy a könyvben az író saját illusztrációi vannak, amik bájosak és a kellő helyen mégis furcsán nyomasztóak vagy picit rémisztőek. Ahogy a Végtelen történet filmváltozatában is olyan kis bájos minden, mégis végig valami feszítő rossz érzés kerít hatalmába.

Egyébként ennek a könyvnek is eszméletlen jó filmváltozata lehetne, főleg ha nem élő szereplős lenne, hanem mondjuk stop-motion technikával készítenék. De ami van, az élő szereplős.

Összességében, ahogy látom sokat változtam az elmúlt tíz év alatt, és még mindig tetszik a könyv, csak már teljesen más tanulságot vonok le belőle. De azt hiszem ez nem is igazán meglepő. Kicsit azért kijózanító érzés, hogy már nem hatnak meg ezek a fajta gyermektörténetek. Pedig olvasok gyerekeknek szóló könyveket is, de azokból mostanában csak a skandinávok tetszenek. Azok meg tudjuk, hogy nem a legvidámabbak. Teljesen más a helyzet a gyerekversekkel, szerény véleményem szerint az elmúlt években itthon nagyon jól megy ez a műfaj, örüljünk neki, ahelyett, hogy az interneten indítanánk falusi kaszás-vasvillás támadást például szegény Varró Dani ellen.

A book with antonyms in the title

Elizabeth Gaskell: Észak és Dél

Amikor ezt a sort olvastam: a book with antonyms in the title, akaratlanul, és folyton a Háború és Béke jutott az eszembe, amit egyébként nagyon szeretek, de nem éppen egy gyorsan olvasható regény, és nem is volt rá erőm, így jutottam el az Észak és Dél-ig. Elizabeth Gaskell könyvét olvasva eleinte azt éreztem, hogy Jane Austen nem is halt meg a 10-es években, és most az ipari forradalom korában is ontja magából a habos-babos sztorikat. Aztán amikor hirtelen férfi szemszögből oldalakon keresztül a gyáros élet nehézségeiről kellett olvasnom, változott a véleményem. Ez már érezhetően az a kor, amikor a nők már valamelyest belelátnak a férfiak ügyeibe, és meglátják az összefüggéseket. Mégis, végig ott lappangott, hogy ezek a befűzések csak azért kerültek be, hogy ne kelljen végig a főszereplőt, Margaretet követnünk, mert bizony én megfojtottam volna nem egyszer.

A szereplőkről elmondható, hogy gőgösek. Mármint tényleg, az összes. Leginkább az idős komorna, Dixon. Mindenki annyira el van magával telve, hogy nem látják a másik érzéseit (Értelem és Érzelem, ismerős, mi?). 

Na jó, nem igazán volt ez az én könyvem. Bírom a romantikus könyveket, amik könnyedek, nyálasak, fúj. De legalább kikapcsol, elrepít, aztán amikor vége, nem hiányzik igazán. De az Észak és Dél se könnyed nem volt, se nyálas. Emlékszem, láttam az ebből készült négy részes BBC sorozatot, ahol a zenével meg a fényképezéssel elérték, hogy kedveljem a szereplőket. Itt azonban mindenki felszínes és hisztis. Akit meg véletlenül elkezdenék kedvelni, meghal. Lehet hogy George Martin kisfiúként Gaskell-t olvasott?

Amilyen hirtelen halnak az idős (55-60 éves!) szereplők, olyan hirtelen lesz a történetnek is vége. Egyáltalán nem látod a végkifejletet, majd másfél oldal múlva: puff, happy end, VÉGE. Kössz csá.

De komolyan, hol van az oldalakon (476 oldalon) keresztül várt örömteli mosolygás: - Ó Miss! Örökké szeretni fogom! - Ah, uram én is magát, és majd egy szekérnyi gyerekünk lesz a csodás vidéki tájakon!

Ha valaki nem romantikus regényként, hanem társadalmi bemutatásként olvasná, szerintem az is csalódni fog. A könyv szerint aki északon él az pörgős, ravasz és komor, aki délen az lassú, tanulatlan és naiv. Nincs középút. És aki nem járt iskolába annak tájszólása van, aki járt, annak nincs.

Én őszintén szeretem a régi regényeket, a lányos könyveket, a társadalmi, szociológiai témákat, de itt ezek valahogy olyan ötvözetben voltak, ami nem ragadott meg. Ettől függetlenül elég gyorsan elolvastam, de inkább azért, mert minél előbb azt akartam, hogy az a két fajankó végre bevallja egymásnak az érzelmeit, aztán ásó, kapa, smaci. Erre aztán várhattam. Végiggondolva tényleg csak a keresztapát kedveltem egy kicsit, aztán fogta magát és meghalt. De őt is csak azért, mert folyton tapintatlan volt és nem egysíkú.

Talán csak azért nem tetszett, mert romantikus regényt vártam, és inkább volt egy egybefüggő gyászregény mint könnyed lányregény. Ugyanígy van gyász és szenvedés a Háború és Békében, de azzal talán mégis jobban jártam volna.

A popular author's first book

John Ronald Reuel Tolkien: A Hobbit (kritikai kiadás)

"...A hobbitot ellenben legfiatalabb olvasói fogják a legmulatságosabbnak találni, és csak évekkel később, a tizedik vagy huszadik olvasás közben kezdik majd kapiskálni, micsoda ügyes tudósmunka és mélységes elmélkedés érlelt mindent ilyen teljesre, ilyen barátságosra, és a maga módján ilyen igazra. Jósolni veszélyes, de A hobbitból könnyen klasszikus válhat." - C. S. Lewis, 1937.

És bizony vált is. Talán nem olvasom tizedszerre, mégis lenyűgöz még most is az egész tolkieni univerzum. Gyerekkoromból sajnos kimaradt, és csak viszonylag későn, az első film megjelenésekor kezdtem el olvasni a Gyűrűk Urát, majd utána azonnal A Hobbitot. Végül mostanra már minden érdekel ami a tündékhez vagy a hobbitokhoz kapcsolódik. Ezért is annyira borzasztóan nagy szégyen, hogy a Szilmarilokat még nem sikerült végigolvasnom. Idén mindenképpen sor kerül erre is.

Lelkes és laikus látogatója vagyok a Tolkien Napnak is, minden évben január 3-án, simán elhallgatok bármilyen témájú előadást akár estig is. Gerince a dolognak az a Füzessy Tamás, aki a magyar kritikai kiadás fordítását végezte.

Feleslegesnek érzem, hogy magáról A hobbitról beszéljek, senki nem örülne ha nyálcsorgatós rajongós fejezeteket írnék róla, így inkább a kritikai kiadás az, ami most érdekelt már olvasás közben is. A kötet szép, okos, könnyen követhető. De nem tökéletes (ami nem is elvárás, és nem is csoda egy ekkora lélegzetvételű könyvnél).

A rengeteg különböző kiadásból beválogatott illusztráció abszolút csodás, és már csak a különböző nemzetek rajzainak jellegzetességein is el lehet kuncogni órákat. Eszméletlen bájosak az orosz és portugál rajzok és méterekről felismerhetőek Szecskó Tamás rajzai az eredeti magyar kiadáshoz, amik nagy kedvenceim, már csak az emlékek miatt is. A könyv közepén több oldalon keresztül színes reprók vannak, ezekért talán kár is, vagy nem így kellett volna megoldani. A rajzok nagy része vagy valami fura irányba csúszott el a színskálán, vagy csúnyán pixeles. Egy helyen pedig az egyik fekete-fehér rajz kétszer került be, kihagyva így egy vázlatot, amihez viszont az egyik leírás tartozik.

Nem kutattam Tolkien munkásságát, így a jegyzetekben levő esetleges hibákat én nem veszem észre, ám egy rész problémája nekem is feltűnt. A végjegyzetben olvashatjuk Az erebori kutatást, mely szerint Bilbóhoz a törpök április 26-án, szerdán érkeztek. Egy más egyeztetés szerint április 27-e, szerda. Ez idáig rendben is lenne, ám egy későbbi jegyzet ezután arra jut, hogy az utazás kezdete, mikor Bilbó elindul a törpökkel, az április 28-a, kedd. Itt nem tudom, hogy az eredeti kiadás csúszott meg, vagy a magyar fordítást zavarta meg a két nap hasonló angol neve (tuesday - thursday), mindenesetre valami nem igazán stimmel.

Néhány gépelési hiba is a szemembe szökött, volt ami nem gépelési, hanem konkrétan nyelvtani volt, ezek azonban elnézhetőek, mivel tényleg egy nagy és összetett műről van szó. Talán későbbi kiadásnál lehet majd ezekre is figyelni, de a jegyzetekből kiderült, hogy maga Tolkien is vétett hibákat, amiket csak évekkel később javított ki.

Ezek a negatívok. Minden más ami ezen kívül van, az nagyon jó. Óriási élmény volt egy régi, jól ismert történetet most kicsit más szemszögből, és nagyobb odafigyeléssel olvasni, az íróról és a könyv születéséről szóló bő előszó pedig már csak hab volt a tortán. Rengeteg fotó, érdekesség, plusz információ, a dolog mégsem válik olcsó cirkusszá, persze, hiszen egy sokéves és komoly kutatómunka áll mögötte.

A könyv borítója nagyon szép, a lapok vastagok és jó minőségűek, bármikor szívesen kaptam elő olvasgatni. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy mind magamnak, mind a többi bolondnak elmondjam: este tízkor már nem iszunk fekete teát! Hacsak nem szeretünk egész éjjel vergődni, majd feladva az alvást, éjjel háromkor a fürdőszobába elvonulni (mert ott nem zavarunk senkit), és a hidegburkolaton ücsörögve olvasgatni hajnalig. Öcsém, de sok eszem van.

Aki már századszorra is nekikezdene A hobbitnak, annak nagy szívvel ajánlom a kritikai kiadást, egyébként is, nagyon menő volt ezt a vastag, szép és nagyalakú könyvet olvasgatni egy kocsmában amíg a haverok megérkeznek.

A vizsgaidőszak miatti lemaradásom még két könyv, ha jól számolom. Már ki vannak választva, és csak arra várnak, hogy érvényesülhessenek!

Csak szólok, hogy ezen a héten nem lesz beszámoló és valószínűleg a következőn sem. A következő szorgalmi időszak kezdete előtt (febr. 9.) azonban igyekszem pótolni a lemaradást, a kiválasztott könyvek már megvannak.

Életem eddigi legbénább vizsgaidőszakában csücsülök és csak azért imádkozom, hogy végre vége legyen. A jó kedvemmel már másfél hete nem találkoztam, szerintem az életkedvemmel nyaral valahol a Bahamákon. Legalább nekik jó.

Pontosan működik a vizsgaidőszak-szindróma, szívesebben mosogatnék, mint tanulnék (vagy szívesebben írok blogot, aminek abszolút semmi értelme).

Najó, ez már kóros munkakerülés. Abbahagyom.

Csak még annyit, hogy NYÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.

A book with a one-word title

Karin Slaughter: Sikoly 

Már csütörtökön bőven végeztem a könyvvel, de egyszerűen levegőt sincs időm venni a tanulás miatt (ami egyébként legalább plusz 300 oldalt számít a hétre, mert rengeteg a szakirodalom és én olyan balfék vagyok, hogy el is olvasom).

Karin Slaughtertől már olvastam egy könyvet, Bőr címmel, amihez egy könyvleárazáson jutottam hozzá 200 kemény forintért. Ez volt életem első olyan könyve, amit elolvasás után átdobtam a szobán. Mint kiderült egy sok részes sorozat utolsó kötete volt, és ha sorrendben olvastam volna, valószínűleg rituálisan el is égettem volna, sűrű kántálások közepette.

Amikor az új hétre való könyvet kerestem, felfedeztem, hogy nekem ám egy másik kötetem is van tőle, ugyancsak valamilyen leárazásról. Egyébként is milyen remek ötlet vizsgaidőszak közepén nekiállni egy 520 oldalas regénynek, nem? Én és a jó döntések sorozata... 

Félreértés ne essék, az írónő nem ír rosszul, bár azért nem a krimiirodalom csúcsa, de azért a sztori olvastatja magát. Unalmas napjaimban biztosan elolvasom az egész sorozatot (pláne, hogy ez meg a harmadik kötet a hat részes sorozatban).

A sztori érdekes, annyira nem is nyilvánvalóak a megoldások, és bár Slaughter kisasszonynak van valami vonzódása a rasszista témákhoz, elég izgalmasan ír. Ami viszont zavart, hogy mind a három főszereplő annyira elcseszett ember, hogy senkivel nem lehet azonosulni. Egyiküket sem sikerült megkedvelnem, főleg, hogy a lelki világukról nagyon nem is tudunk meg semmit, csak hogy nagyon szenvednek. Jó, az ember nyilván nem futkos naphosszat szivárványokban ha alkoholista, vagy megerőszakolták, vagy megcsalta a feleségét, nade azért az túlzás, hogy ezek körül a dolgok körül mozognak folyamatosan a karakterek. Semmi egyebet nem tudunk meg róluk, de lehet, hogy erre lennének az első kötetek? :D Mindenesetre kicsit egysíkúak, a mellékszereplőkről ne is beszéljünk. Mint a régi anekdotákban: egy szereplő mutat be egy tulajdonságot aztán szevasz. Bevett toposzokkal operál, de mindezek mellett is elolvashatóak a könyvek (egyszer). Mindezt mondom úgy, hogy az utolsó könyv befejezéséért minimum egy koki azért járna...

A könyvespolcomon megbújnak ezért még ilyen hogyismondjam ponyvább regények, de igyekszem azért majd a nívósabb darabok felé is menni. És ünnepélyesem megesküszöm, hogy nem lesznek pirospöttyös meg hasonló remek "nő-regényes" bejegyzések. Nem nagyon olvasok ilyeneket, ha meg igen, úgyis letagadom :D

Egyébként meg le a bestseller-kötéssel, szétesik a kezemben. Éljenek a régi, jó öreg varrott könyvek!

Elöljáróban annyit, hogy még véletlenül sem fogok sorrendben haladni a listán :D

A funny book

Magos Judit: Demény - Most én ugatok

pontszám: 7/10 (Teljesen hülyeség ez a pontozás, mert nem tudom igazán értelmesen megmagyarázni ezeket a döntéseimet, szóval csak tessék elfogadni, aztán jólvanna.)

A könyvet nagy örömömre karácsonyra kaptam meg. Jee, volt ám karácsonyfa körültáncolás! Demény facebook oldalát már követtem egy jó ideje, a bejegyzések mindig felvidítottak. Bevallom, az olvasás elkezdése előtt viszont kicsit aggódtam, hogy ez a rövid, vicces forma hogyan fog működni egy nagyobb hangvételű dologban, nem fog-e kifulladni egy idő után. Nos, kijelenthetem, hogy nem tette! Az átfogó időutazós sztori kreatív volt, bár kicsit sokszor lett befűzve fejezetek végére, de a végkifejlet után visszanézve már nem volt olyan zavaró.

Az viszont, hogy én ezt a funny book típusra néztem ki, háááát :D Többször kellett magam olvasás közben visszafogni "hüjjegyerek, villamoson nem sííírunk". De azért megfelelő mennyiséget kuncogtam is. Valójában ezek elég gyorsan váltották egymást, így egy érzelmi hullámvasúton éreztem magam.

Többször is eszembe jutott a saját kutyám őszülő feje, aki most, hogy kirepültem a családi fészekből, anyukámékkal maradt. Hiszen néha magamat is elfelejtem megetetni, mi lenne szerencsétlennel mellettem... 

Nagyon tetszett a kis fejezetes felépítés is, így könnyen le tudtam tenni ha már muszáj volt (nehéz az ember dolga, ha egy hete van egy könyvre - például csak este 11-kor jut el az olvasásig). És imádtam, hogy sok a fotó, Demény feje egyszerűen imádnivaló. (Alap, mi?)

Nem szeretem a plusz borítós könyveket, félek, hogy eltépem, de mindig elszomorodom a belső borítóktól, ennél a könyvnél azonban remek meglepetés ért: nagyon jó kis dizájnja van a papír alatt is!

A könyv olvasása alatt sokszor feltűntek a Gazdira használt negatív jelzők túlzásba vitele. Bár, értem én, ezeket Demény mondja, de közben képet kaptam arról, hogy a velem élőknek egy idő után milyen frusztráló lehet a saját magamra alkalmazott negatív jelzőkben való dúskálás. Ezen kívül is nagyon sok pontban tudtam magam azonosítani Gazdival, hiszem én is hasonló kanapé-élőlény vagyok. Sőt, engem senki sem ösztönöz mozgásra, ha nem lenne egyetem, szerintem alig mennék emberek közé és itthon olvasnék álló nap. De szép is lenne. (Egyébként is van valami furcsa elfogultságom a magyartanárokkal szemben, ha még Juditnak is hívják, akkor abszolút nyert ügye van.)

Összességében egy jó olvasmányélmény volt, éppen olyan könnyű kezdés az év elejére, mint ami kellett, hogy ne költözzek bele a párnáimba a közeledő vizsgák miatt. Pedig szeretnék... Úgy érzem, amíg tartanak ezek a nehéz és nem embernek való hetek, inkább a könnyedebb olvasmányok felé fogok tendálni.

Milyen volt muszájból gyorsabban olvasni: Meglepően jó! Esténként az a fél óra elalvás előtt külön lenyugtatott, és tényleg kevesebbet ültem a gép előtt. Bár vette az időt a sima hétköznapi teendőktől (csendben bevallom, hogy a mosott ruhák már két napja nem lettek összehajtogatva), de majd csak megtalálom az egyensúlyt. Optimistán állok a kihívás sikeréhez, főleg, mivel még kellett a trilógiás ponttal szembenéznem - ami egyébként egyértelműen egy semmittevős nyári hétre fog kerülni.

Tessék sokat olvasni emberek, kellenének még kis hazánkba a kultúrát ismerők nagyobb csoportjai!

Végre 2015-öt írunk, aminek csak örülni lehet, akár jó, akár rossz volt az előző év. Mivel úgy gondoltam, hogy unalmas hétköznapjaimat fel kell kicsit dobni, így kihívások után néztem. A sok rettentő béna, be nem tartható és szánalmas újévi fogadalmaim közül az egyik volt olvasmányaim gyarapítása, mert úgy érzetem, hogy az egyetem mellett az eddigi időkben nem szakítottam erre elég időt. A feladott szakirodalmak mellett inkább a neten való lustulás volt a jellemző rám, ezt igyekeznék megtörni.

Persze hol máshol, mint a neten találtam erre egy megfelelően teljesíthetetlennek tűnő és vicces "challenge"-et. A 9gag csodás berkeiben akadtam erre a képre, és rögtön magamévá is tettem az ötletet:

Egyes pontoknál még mindig nem vagyok biztos, hogy sikerül-e megfelelő könyvet találnom, de ez majd elválik idővel. Még az is kétséges, hogy sikerül-e, hiszen ez heti egy könyvet jelent, ami nem tűnik soknak, de azért vizsgaidőszak alatt vagy a nyári kavalkádban nehézkes lehet majd. Nem baj, be positive about the future, my friend.

A blog nevéről pár szó: alapvetően ennek a kihívásnak indítom a blogot, nem vagyok egy neten véleményt formálni szerető típus, általában a csendes olvasó szerepét töltöm be, de úgy gondoltam, hogy jobban nyomot fog hagyni ez az egész az életemben, ha megörökítem. Viszont nem szeretem a korlátokat, úgyhogy nyitva hagyom a lehetőségét, hogy az engem érdeklő egyéb dolgok is megjelenhetnek itt, legfőképpen a képzőművészet.

Könyvenként fogok bejegyzést írni, kis ismertetőt a könyvről és saját véleményt, felvetült bennem a pontozás is. Újra csak, jövő zenéje. Izgatott vagyok miatta, remélem hogy sikeres projekt lesz, és ez megadja az alapot annak a klisés újévi elhatározásnak hogy nem halogatok végre és teszek a céljaimért. pfffff

Szóval a lista kikerül az asztalomra és kezdődhet a pipálgatás!