A book from your childhood

Michael Ende: Momo

Nagyon szerettem gyerekkoromban ezt a könyvet, de nem olvastam azóta egyszer sem el, szerintem már tíz éve legalább. Ennyi idő elteltével persze teljesen más hatással van rám a történet. Arra emlékszem, hogy Idegenvezető Gigit, az álmodozó, történetmesélő szereplőt nem igazán kedveltem, és ez mára sem változott. Valahogy zavar az, ha valakit azért kedvelnek mert az élete minden percében tud mesélni vagy hazudni.

Mint a legtöbb mesében, itt is elég egysíkúak a szereplők, a főszereplő pedig elég keveset beszél ahhoz, hogy bárki tudjon vele azonosulni. Az író másik nagyon jó regénye, a Végtelen történet talán kicsit jobban tetszik, teljesebb és kedvelhetőbb. Nem tudom igazán megmagyarázni, hogy mi a Momóval a gondom. Jó mese, érdekes, átgondolt történet, szépen megírva, nem válik unalmassá, mert nem hosszú. Valahogy a mondanivalója mégsem tetszik ma már annyira.

Az, hogy nem szabad a munkába és a feladatokba ölni minden időnket, hanem élvezni kell az életet egy mindenki számára könnyen befogadható tanács. De a könyvben ez mégis úgy nyilvánul meg, hogy mindenki boldog, mert nincs dolga és az egész élet csak játék és kacagás. Márpedig tudjuk, hogy ez nem igaz. És még egy ideális világban, ahol nem lenne betegség és éhezés, nem lenne szükség arra, hogy a megélhetésért dolgozzunk, ez akkor is őrjítő lehetne. Hiszen mi van a kultúrával és a fejlődéssel? Mi van azzal aki hasznosat akar tenni? Mi van akkor ha én igenis élvezem, hogy tanulhatok, kutathatok, új dolgokat fedezhetek fel, vagy hozhatok létre.

Pont emiatt zavar még a való világban is az, ha látom, hogy valakinek lenne lehetősége tanulni, vagy kibontakoztatni valamilyen tehetségét, és mégis az egyetlen ami érdekli, az a szórakozás. Mintha az nem lenne jó, ha valaki azzal foglalkozik ami hasznos is lehet. Tudom, milyen idegőrlő, ha az egész életed abból áll, hogy felkelsz, munkába mész, hazamész, lefekszel, de saját rálátásom alapján még azok is, akiknek muszáj rengeteget dolgozni, megtalálják a módot, hogy kibontakozzanak, ha tényleg akarnak. Aki nem, az egyszerűen gyáva vagy lusta. (na ezért páran biztos megdobálnának)

A másik negatív hatást persze a média képviseli a könyvben, erre is csak azt tudom mondani, hogy ma is megvan a médiának az a szeglete, amire csak a hülyék figyelnek, de semmi nem kötelező. Aki egy kicsit is igényes magára, az nem hisz el mindent, nem néz meg, nem hallgat meg és nem olvas el akármit. Ezek kikerülhető dolgok. Senki nem tart pisztolyt az ember fejéhez, hogy megvegyen egy bulvárlapot, vagy hogy egész álló nap azokat a csatornákat nézze, amik felérnek egy jól átgondolt népbutítással.

Nekem valahogy ez jön le a Momóból, hogy túl egysíkú, és mivel gyerekkönyv, a munka mint olyan, negatív felhangot kap. Ettől függetlenül egy nagyon jó mese, jó fordulatokkal és egy remek kis karakterrel a teknősbéka alakjában.

Külön öröm, hogy a könyvben az író saját illusztrációi vannak, amik bájosak és a kellő helyen mégis furcsán nyomasztóak vagy picit rémisztőek. Ahogy a Végtelen történet filmváltozatában is olyan kis bájos minden, mégis végig valami feszítő rossz érzés kerít hatalmába.

Egyébként ennek a könyvnek is eszméletlen jó filmváltozata lehetne, főleg ha nem élő szereplős lenne, hanem mondjuk stop-motion technikával készítenék. De ami van, az élő szereplős.

Összességében, ahogy látom sokat változtam az elmúlt tíz év alatt, és még mindig tetszik a könyv, csak már teljesen más tanulságot vonok le belőle. De azt hiszem ez nem is igazán meglepő. Kicsit azért kijózanító érzés, hogy már nem hatnak meg ezek a fajta gyermektörténetek. Pedig olvasok gyerekeknek szóló könyveket is, de azokból mostanában csak a skandinávok tetszenek. Azok meg tudjuk, hogy nem a legvidámabbak. Teljesen más a helyzet a gyerekversekkel, szerény véleményem szerint az elmúlt években itthon nagyon jól megy ez a műfaj, örüljünk neki, ahelyett, hogy az interneten indítanánk falusi kaszás-vasvillás támadást például szegény Varró Dani ellen.