A book by an author you've never read before

Rainbow Rowell: Fangirl

18/50

Eddig miért nem raktam ki számlálót? Mostantól fogok.

Szóval: a nagy büdös igazság az, hogy még mindig nagyon nem kéne olvasgatnom. Sajnos az utolsónak tervezett vizsgám nem az utolsó lett (shame.shame.), így még aktívan tanulnom kéne az uv-ra. Mégis, muszáj volt egy kis szünetet tartanom, így gyorsan elolvastam ezt a regényt eredeti nyelven. Ezt (mármint hogy angolul olvasok) többször is csinálni fogom, de csak azzal jelzem nagyrészt, hogy a könyv címét úgy írom ki.

Szóval a könyv egy ikerpár egyik feléről szól, aki a könyv világában létező Simon Snow-ről szóló varázslóregényhez ír fanfiction-t. Valójában ez a Harry Potter, kár is kerülgetni, elég nyilvánvaló. Eleinte azt gondoltam, hogy kicsit zavar, jobb lett volna egy teljesen más könyvet kitalálni a könyvön belül (hö), de aztán rájöttem, hogy vicces azonosítgatni az alakokat az eredeti Harry Potter szereplőkkel, még ha nem is teljesen ugyanaz az alapfelállás.

Azért ezt a könyvet akartam, mert jócskán együtt tudok érezni a főhőssel a fanfiction imádatában. Régen én is rengeteget olvastam, szinte minden nap, persze Harry Pottert. Mostanában kevesebbet, de idén már legalább két rendes hosszúságút elolvastam. Ezeket leginkább angol oldalakon teszem, mert bár nagyon jók a magyarok is, de sokkal kisebb az ország, és sokkal kevesebb a befejezett, és kedvemre való történet (szigorúan SS/HG, esetleg ha nincs más DM/HG). Csak befejezettet kezdek el, mert maradtam már hoppon hosszú, de soha befejezésre nem került sztorival.

Tehát testhez állónak éreztem az alapkoncepciót. Mivel azonban a személyiségem nagyon nem áll közel a főhőshöz, ezért az összekapcsolódás nehezebb volt. Hiányérzetem volt abban, hogy az ikertestvérével a könyv nagy részében nem beszélnek, mégis, mintha nem annyira szenvedne Cath ettől a ténytől. És az, ahogy az íráshoz hozzáállt, azaz hogy saját történetet egyszerűen nem akar írni, kicsit ellenszenvessé tette. Persze megértettem, hogy ez azért van, mert menekülni akar a saját világából, gát van benne blablabla, de ez nem volt eléggé kidomborítva és hangsúlyozva, így hisztinek tűnt. Így kevés szereplőhöz tudtam kötődni, leginkább az erőszakos típusú, ám rám sokkal jobban hasonlító (mentalitásban, nem szerelmi életben!), goromba szobatársához.

Azokhoz az érzelmekhez és gondolatokhoz, amiket a fanfiction világgal kapcsolatban kifejez a könyv, sokkal jobban vonzódtam, még akkor is ha nem kenyerem a slash. És főleg a vége felé, amikor a valós könyvsorozat utolsó része megjelenik, és az ikrek a könyvvel a kezükben sírnak, mert valami lezárult. Mintha csak magamat láttam volna az utolsó Harry Potterrel, egy napos megszakítatlan olvasás után este 11-kor pityeregve az ágyon. Aucs, az a buta gyerekkor.

Lényeg a lényeg: a könyv nem volt rossz, de a történet nem kötött le annyira, mint maga a karakterfejlődés és háttér-érzelmek. A valódi életükben jelen lévő gondokkal való megbirkózás (elvonulás vs ivászat) sokkal felnőttebb és érdekesebb volt, mint az, hogy összejön-e a szőke, kék szemű magas fiúval, aki tenyérbemászóan kedves. De azért ha a fanfictionok stílusából és történeteiből indulok ki, azokat tökéletesen imitálja. Bocs. De azért azokat is szeretem! Azért mégsem egy Tolsztoj. Pedig aztán ott is van szerelmi hiszti és kavarás.