A book that made you cry

Wladyslaw Szpliman: A Zongorista

20/50

A politika nem a mindennapjaim része szervesen. Figyelem a híreket, ismerem a történelmet és még véleményem és gondolataim is vannak. Mindössze nem engedem, hogy ez beszivárogjon a személyes kapcsolataimba, és esetlegesen megmérgezzen barátságokat. Éppen ezért a háborúról, a holokausztról és a felelősökről nem ejtek most szót. Annyian, annyi féleképpen elmondták már és annyi oldala van mindennek, hogy ez a vita valószínűleg az emberiség fennállásáig megmarad. A könyvet így tehát most nem efelől közelítem meg, mert a holokausztról való érzéseim és gondolataim nem ide valóak, nem egy könnyed bejegyzés tárgyát képezik.

Végig azon gondolkodtam, hogy én vajon hogyan éltem volna meg ezt az egészet. Próbáltam elképzelni azt a fájdalmat, ahogy végignézem, ahogyan a szeretteim vonatra szállnak és a biztos halálba mennek. Milyen érzésekkel mentem volna az utcákon heverő testek között. Mennyire őrültem volna meg?
Azért vetődnek ezek fel, mert a könyvben ezek nincsenek ott. Üvöltő tárgyilagosság és távolságtartás az, ami a sorokból érződik. Ennek persze valószínűleg az az oka, hogy az író visszaemlékezést írt, tehát mindent újra át kellett élnie. Ezt pedig nem lehet úgy, hogy minden érzelmet is újra átél, ebből egyenesen következne az, hogy beleőrül. Úgyhogy ez önvédelem.

Mégis, pont a legszárazabban leírt borzalmak azok, amik megsiratják, megborzongatják az embert. A természetességgel leírt gyerekgyilkosságok - mert ez ott már természetes volt, mint a gyerekeikkel öngyilkosságot elkövető asszonyok. Mit tettem volna én? Megőrülök? Bújkálok? Vagy öngyilkos leszek. Remélem persze, hogy ezekre a kérdésekre soha nem kell megtudnom a választ, de nem szabad azt sem elfelejetenem, hogy a világban valahol, valaki most épp ezeken a kérdéseken esik át.
Egyszerűen nem kikerülhetőek a sötét és mérges gondolatok egy ilyen könyv olvasása után. Azt sem igazán tudom, hogy hogyan zárjam le a bejegyzést, hogy ne legyen túl negatív és parttalan. Mert ezek a gondolatok parttalanok. Ilyen távlatból már nem segíthetek, nem változtathatok, és a mostani embertársaim gondolatait sem igazán változtathatom meg. Ahogy engem sem lehetne meggyőzni a másik oldalról. Talán nem is kell. Egy valamit azonban mindenképpen kell: emlékezni. És remélni, hogy ez ilyen mértékben még egyszer nem történhet meg. Azaz egy kicsit naivnak kell maradni ebben a mai világban. Vagy megőrülünk a folyamatosan folyó borzalmaktól.

Egyébként a kategóriáról: hogyan tudjam egy olvasatlan könyvről, hogy meg fog siratni? Ezért egy olyan könyvadaptációs filmből indultam ki, ami nagyon megrázott. És ha már a filmnél tartunk: ha valaki nem akarja elolvasni a könyvet, akkor legalább a filmet nézze meg. A maga 143 percével még órákra földhöz vágja a nézőt.