A book that was originally written in a different language

Imma Monsó: Sosem lehet tudni (No se sap mai)

Ennél a kategóriánál azért azt is kikötöttem, hogy nem angol. Itt történetesen katalán írónő írt egy svájci történetet. A könyv 1996-ban jelent meg, de csak tavaly lett magyarra lefordítva. Abszolút egy érdekes borítón alapuló vétel volt még egy hónapja, a fülszöveg sem volt rossz, így került a "könyvtáramba". Mivel nagyon is belső monológos a felépítés, így kicsit lassabban haladtam vele, sok érdekes kérdést felvetett.

A sztori szerint egy kényszeres fiatal srác (aki csak előre megtervezett lépések alapján tud cselekedni), hazamegy a nyárra, majd talál egy üveg bort, amely két ember lelkét képes a másikéba áttenni mint megfigyelőt, egy előre megegyezett időre. Aztán a hatás elmúlik és egyikük sem fog semmire emlékezni. 

A könyv első felében jó hosszan azt figyeljük meg, hogy Franz, a főszereplő mi alapján választ ehhez társat, majd egy magától minden szempontból különböző embert, Uwét kéri fel. A csere megtörténik, majd utána Franz ugyanúgy görcsösen terveket követve elindul, hogy elkezdje a felnőtt életét és munkát találjon. Újra összefut exbarátnőjével, aki régen csak szívatni tudta már, de most meglepően nyugodt és kicsit nemtörődöm. Összeházasodnak és ugrunk 15 évet, csak hogy az utolsó részeken végignézzük, ahogy Franz élete szétesik, és minden arra a bizonyos borra megy vissza. Legalábbis a könyv szerint, mert szerintem meg egyedül a csaj, Marie egy picsa. Már elnézést.

Nem fogom lelőni a fő szálat, de anélkül is sok érdekes motívum vetődik fel. Vajon érdemes előre megterveznünk az életünket, vagy akár  jövő hetet? Vannak akik képtelenek tervekkel élni, nem tudják tartani a napirendet. Mások mindent szépen összeírnak, aztán szívják a fogukat, ha valami nem úgy jön ki. Mindkét életstílus stresszes és buktatókat rejt. Tudom, mert én a mérsékelten szervezős típus vagyok, és nagyon tud idegesíteni, ha valami mégsem úgy törtnénik. Ami elég sokszor előfordul, mert e-mellé viszont szeretek halogatni. Patthelyzet.

A fő kérdés igazából, hogy egy nagy, évekig tartó hiba után lehet-e újrakezdeni. Fel lehet-e állni az asztaltól és egy szó nélkül kisétálni. Mi az a szint, amikor megengedhető ez az önzés, kitörölni mindent és mindenkit és más városba költözni. Egyáltalán képes-e az emberi elme fájdalom és szenvedés nélkül restartolni. Újra bízni másokban, felépíteni kapcsolatokat ugyanakkora beleadással.

Persze, lehet, mindent lehet, csak alkat kérdése. Ettől függetlenül a társadalom ezt sokszor gyengeségnek vagy mértéktelen önzésnek fogja tekinteni. A könyvben is, a város lakói Franzot hibáztatták, még akkor is, amikor Marie elmondta, hogy az egész az ő hibája. Egyszerűen nem szokás valamit totálisan félbehagyni és valami teljesen újba kezdeni.

Ezen a vonalon haladva néznek furcsán arra az emberre is, aki a tanulmányait hagyja ott, vagy a gyerekeit elhagyva Tahitire megy festeni. A nagy közös felfogás alapján felelős vagy a körülötted lévő dolgokért és gondoskodnod kell róluk. De ki gondoskodik rólad?

Én még sosem éreztem késztetést úgy igazán az újrakezdésre, és valószínűleg nem is menne. Nem tudnék semmit szó nélkül hátrahagyni, inkább még több új dolgot emelnék be az életembe, míg nincs időm figyelni arra, hogy ezek közül néhány már nem működik. Ki dönti el, hogy ez-e  a helyes lépés? Hát mindenki a saját életén belül. Ha összességében a dolog egyensúlyban van, te pedig boldog vagy, akkor ki róhat meg érte?

Jaj de béna kanapé filozófus lesz az emberből, ha ezt a könyvet elolvasta.

A sztori egyébként érdekes, a nyelvezet okés, bár mivel egy katalán ember írta, így nem éreztem azt az igazán svájci hangulatot. Csak azért tudtam, hogy Svájcban vagyunk, mert ott voltak a városnevek meg a hegyek. Működött volna ez bármelyik országban. Persze kedvelni egyik karaktert sem lehetett, de ez itt nem is volt cél. Főleg, hogy az utolsó oldalak alapján azt is gondolhatnánk, hogy nem is Franz narrációját olvassuk és ez borította az egészet még egyszer. Érdekes volt, na.