A book based entirely on its cover
Håkan Nesser: A gonosz arcai
Azért a borító alapján, mert szinte gondolkodás nélkül elolvasom bármelyik skandináv krimit. Nem titok, hogy álmaim országa Izland, de a többi skandináv ország is közel áll hozzám, mind a kultúra, mind a nyelv, zene, irodalom. Egyébként az a nyomasztó és terhelő hangulat ami jellemző az irodalmukra teljesen közel áll hozzám, ezért általában nem annyira ráznak meg a skandináv krimik, de mindig lekötnek.
És így volt ez ezzel is. Nem ez volt életem legjobb skandináv krimije, de azért nem a legrosszabb sem. Egyenlőre úgy tűnik, hogy a hölgyek, Camilla Läckberg és Kristina Ohlsson nem annyira tudnak lekötni, de még próbálkozom más női íróval is, ha szembe jön. Ez persze csak a skandináv krimik sorozatra igaz, a többi női íróban eddig nem csalódtam, nagy kedvenc Sofi Oksanen például.
Szóval a könyv: attól függetlenül, hogy sejthető volt a gyilkos, a bátya az első általunk látott áldozatnak, a háttérben kezdetektől végig futó köztük kialakult szexuális és szerelmi kapcsolat nem volt ennyire egyértelmű. Ahogy a felügyelő, Van Veeteren is kifejtette: egy erőszakos apa mellett talált a két fiatal egymásra, folyamatos verések és rossz élet mellett. Nem lehet ezt azonnal és gondolkodás nélkül elítélni. Főleg, hogy a fiúról nagyjából kiderül, hogy nem is teljesen egészséges szellemileg. Az egész a könyvön túlmutató kérdéseket vet fel, és igazából ebben van az erősség. Igen, tudni lehetett a gyilkost, nem folyik a vér, nem pörög annyira az esemény még a végén sem. Aki ezeket szereti, annak nem ez lesz a kedvenc skandináv krimije. De az incesztus kérdésköre nem egy gyorsan és egyértelműen elítélhető és lerendezhető dolog. Legalábbis szerintem, én tudtam rajta gondolkodni. És még most is inkább azt gondolom, hogy minden a körülmények függvényében gondolható csak át, semmi nem fekete vagy fehér. Az élet egyszerűen nem ilyen egyszerű.
Ezen kívül is voltak erényei a regénynek, mint a bírósági tárgyalás poénjai, vagy a felügyelő mániákus fogpiszkáló-rágcsálása. Olyan volt, mint egy rajzfilm figura. Egy feszített pillanatban várakozás közben egy egész kupac törött fogpiszkáló tenger "rágcsált" maga köré. Mi ez, ha nem komikus. Ettől lett szerethető a figura. De azért abszolút kedvenc volt a középkorú leszbikus nevelőnő is. Sajnos csak egyszer került elő, és akkor is csak rövid ideig, de addig végig nagyon jó hangulatot csinált.
Még mindig szívesebben ülök le egy Nesbo kötettel (bár néha már az is túl kiszámítható), de csak azért mert a skandináv krimiket inkább kikapcsolódás miatt veszem a kezembe, nem a mély gondolataiért. Azért nem volt rossz.
Apropó skandináv krimi: sikerült megnéznem a nemrég kijött Fácángyilkosokat. Körülbelül egy szinten mozog a Nyomtalanul-al. Viszont még mindig nagyon jó, hogy a felügyelőben itt is megvan az a furcsa ellenszenvesség, amit olvasás közben is éreztem iránta. Azért ami már olvasás közben is furcsa volt, ez az egész struccos, zebrás dolog az itt is valahogy kilógott az atmoszférából. Azért a fejvadászok jobb volt, a Bron sorozat pedig viszi a prímet. Basszus, nagyon várom már a harmadik évadot! Nézze meg mindenki. Tényleg. És még véletlenül se az amerikai változatot. Ez mondjuk igaz szinte bármelyik skandináv-amerikai remake-re, bár a Killing nem lett volna rossz, ha sikerült volna elaludnom a végén, mert az elég nyálas lett.
